Due
– Panem et circenses –
Kenyeret és cirkuszt
A kijelentésem a vérbosszúról nagy vihart kavart. Persze, megértettem Alex aggodalmát, ugyanakkor rettentően zavart az, hogy
ennyire ellene van az egésznek. Nem értette, hogy miért fontos nekem, nem
értette, hogy miért akarom ennyire. Pedig egyértelmű volt, mert ő is, és
mindenki más is pontosan tudta azt, hogy Viktor volt a legfontosabb személy az
életemben. Ennél fogva pedig bárki, aki az öcsémnek ártott, nekem ártott, és ez
tette az egészet még személyesebbé. A mi kultúránkban borzasztóan fontos a
család, mondhatni minden felett áll, éppen ezért lepett meg annyira az, hogy
Dimitrij magányos, szótlan beletörődéssel nyugtázta az egészet.
Bosszantott a
hozzáállásuk, és vérszemet kaptam. A családom nem akart segíteni, de legalább
két olyan embert tudtam, akik lesben állva vártak arra, hogy felkeressem őket.
Előkotortam hát a fekete bőrtáskámból a gyűrött, kissé szakadt névjegykártyát,
amit Crusader még hetekkel ezelőtt nyomott a kezembe. Akkor, Alex kórházi
szobája előtt állva teljesen szükségtelennek éreztem, mert szentül hittem
abban, hogy a családom maximális támogatását élvezem, így abban is, hogy soha
nem kell majd a rendőrséghez fordulnom. De jelen helyzetemben már ott
tartottam, hogy értékelni kezdtem a szőke nyomozó bosszantó akaratosságát.
Az ágyam szélén ülve
forgattam az egyik kezemben a cetlivé satnyult névkártyát, míg a másikban a
telefonomat tartottam. Még mindig nem voltam meggyőződve arról, hogy jó ötlet-e
ez az egész, de mielőtt meggondolhattam volna magamat, tárcsáztam a számot.
Crusader az első csörgésre felvette, hogy aztán pár szóban lebeszéljünk egy
találkát, egy a milánói rendőr főkapitánysághoz közeli kávézóba.
Felállva vetettem egy
pillantást a tükörképemre, az ágyammal szemközt helyet kapó egészalakos
tükörben. Sötét farmert viseltem, egy vastag, bő, sötétkék pulóverrel, és nem
is terveztem ezt lecserélni. Nem akartam kitűnni a tömegből. Szándékomban állt
elvegyülni az emberek között arra az esetre, ha azok az áldott jó olaszok
esetleg figyelnének minket. Tudtam, hogy így van, mert egyet közülük volt
szerencsém közelebbről is ismerni.
Megráztam a fejemet, és
inkább a kezembe fogtam a táskámat, beledobtam a telefonom, és elhagytam a
szobámat. Szó nélkül mentem le a lépcsőn, és a nappaliban álló meseszép
hangversenyzongorára is éppen csak egy kósza pillantást vetettem, de ez is
túlontúl fájó volt. Viktor imádta, mikor játszottam rajta, éppen ezért a halála
óta egyetlen hangot sem ütöttem le a hangszeren. Kerültem, mint a pestist, mert
tudtam, hogy olyan emlékeket idézne elő, amikhez foghatót soha többé nem
tapasztalhatok. Ahhoz pedig, hogy ezt feldolgozzam, még túl frissek voltak a
sebeim.
A kabátom felvételében a
dolgozószobájából kilépő Dimitrij hangja akadályozott meg. Sok érzelem
tükröződött a szemében – félelem, kíváncsiság, harag… Tudta jól, hogy ha nem
jött volna ki, egy árva szó nélkül mentem volna el, és ezt soha nem szerette.
Én azonban úgy gondoltam, hogy nem tartozok elszámolással neki az életem minden
pillanatáról. Főleg úgy nem, hogy a történtek ellenére nem az töltötte ki a
gondolatait, hogy felelősöket keressen Viktor haláláért.
– Nem kell aggódnod Gyimka,
nem megöletni megyek magamat. Az egyébként is képtelenség volna, tekintve, hogy
legalább egy járőr mindig a sarkunkban van – feleltem a bátyám fel nem tett
kérdésére, számat keserű mosolyba húzva.
– Hova mész? – kérdezte,
teljesen figyelmen kívül hagyva az előbbi szavaimat. Jeges tekintettel mért
végig, épp úgy, ahogyan csak egy Dolohov képes nézni. Generációkra
visszamenőleg mindenkinek ugyanilyen jégkék szeme volt a családban, ami még
Oroszországban is kisebb genetikai csodának számított. Ez a jéghideg,
érzelemmentes pillantás volt a második számú jellemzője a családunk tagjainak.
Az első pedig az, hogy képtelenek voltunk egymással a problémáinkról beszélni.
– Találkám lesz. Valaki
olyannal, aki hajlandó meghallgatni, és az én szememen keresztül nézni a
dolgokat. Valakivel, aki hajlandó nekem segíteni. – Szinte köptem a szavakat,
mert nem értettem Dimitrijt. Haragudtam rá, amiért nem fogta fel, hogy mennyire
sokat jelent nekem az, hogy ne üljek tétlenül. Nem igazán hittem abban, hogy a
Crusaderrel való megbeszélés bármi eredményt hozhat, de még mindig
értelmesebbnek tartottam, minthogy a szobámban malmozzak, a csodára várva.
Láttam rajta, hogy
őrlődik, hogy azon morfondírozik, érdemes-e belefogni egy vitába vagy sem, de
talán ő is rájött arra, hogy ez nem az a helyzet, amivel kapcsolatban
meggyőzhető vagyok. Figyeltem, ahogy a merev arcvonások megenyhültek, aztán
Dimitrij egy apró bólintással áldását adta utamra.
Hálásan elmosolyodva
biccentettem egyet felé, majd magamra kanyarintottam a kabátom, a fejembe
húztam a kapucnim, és kiléptem a milánói januárba. Mínuszok nem voltak ugyan,
de a négy-öt fokos maximum hőmérséklet helyi szinten elég hűvösnek számított.
És bár még csak hasonlítható sem volt a pétervári fagyokhoz, az elmúlt hat
évben azért mindannyian hozzászoktunk az itteni időjáráshoz.
A fekete kovácsoltvas
kapun kilépve, rövid mérlegelés után jobbra indultam el, az utca végén lévő
buszmegálló felé. Megkérhettem volna a két házzal lejjebb az Alfájában szobrozó
rendőrt, hogy legyen szíves eldobni az őrsre, de továbbra is tartani akartam
magamat a tervezett diszkrécióhoz. Meg egyébként sem bíztam senkiben.
Crusaderben is csak éppen hogy.
Amíg le nem ültem a
kellemesen fűtött busz egyik ülésére, félpercenként pislogtam a hátam mögé.
Viktor halála után némileg paranoiássá váltam, még úgy is, hogy tudtam, kicsi
az esélye annak, hogy nappal, a nyílt utcán lövik keresztül a koponyámat.
Beláttam, hogy nem árt az óvatosság, mert életben akartam maradni, legalább
addig, míg a bosszúmat be nem teljesítem.
Szerencsére átszállás
nélkül megérkezhettem a milánói rendőrség központjához, nagyjából a belváros
közepébe. Innen pedig már nem volt más dolgom, minthogy elsétáljak az épület
háta mögé, és beballagjak abba a kávézó, amit Crusader megnevezett. És ami
mellesleg a komplett olasz rendőrség főhadiszállásaként funkcionált. A benn ülő
rendőrök mennyisége még annak ellenére is ledöbbentett, hogy előzetesen
nagyjából tudtam, mire számíthatok. A több tucat zsarutól a hideg is kirázott.
Na, nem azért, amiért az olaszok többségét, mert ők szimplán a korrupcióra
hivatkozva nem bíztak a rendőrségben, és inkább a csendőrségre tették a
voksukat. Nekem talán a véremben volt a hatóságoktól való viszolygás –
Dimitrijnek, és annak idején apának is borsódzott tőlük a háta.
Ahogy beléptem a
kávézóba, a tekintetemet gyorsan végigfuttattam a bent ülőkön, és az utolsó
csepp kételyem is elszállt azt illetően, hogy jogos-e az olaszok
bizalmatlansága a rendőrséggel szemben. Az volt. Bármerre néztem, önelégült,
túlsúlyos, feladatkörük betöltésére látszólag teljesen alkalmatlan alakok
pöffeszkedtek, mintha csak a világ urai lennének. A felsőbbrendű, ostoba
arcokat elnézve Crusadert már nem is találtam annyira borzasztónak. Az ír
származású nyomozó ezekhez a gusztustalan férgekhez képest visszahúzódó,
szerény és kedves volt.
A benn lazsáló rendőrök
között viszonylag hamar kiszúrtam a keresett szőke üstököt. Lássuk be, nem volt
nehéz dolgom a sötét hajú, kreol bőrű olaszokkal teli kávézóban. Kimérten
baktattam a legeldugottabb sarokban kávét kortyolgató nyomozó felé, miközben
igyekeztem figyelmen kívül hagyni a többi rendőr átható pillantását. Igazság
szerint megértettem őket. Egy szőke, tizenéves lány, még sötét cuccokban, és
kapucniban is feltűnő jelenségnek bizonyult a rendőrség törzshelyén.
Kissé bizonytalanul
ültem le a Crusaderrel szemközti műbőr bevonatos székre – a hátamban éreztem a
pultnál ülő rendőrnégyes tekintetét, és ez némileg feszélyezett. Érkezésemre az
ír lerakta a kávéscsészéjét, és üdvözlésképpen biccentett egyet. Mivel ő se
vitte túlzásba a köszönést, én is csak bólintottam.
– Iszik valamit? –
kérdezte Crusader, arcán mesterkélt mosollyal. Éles arcvonásai ezzel az
álszent, kedveskedő arckifejezéssel groteszk kombinációt alkottak, és a
legkevésbé sem tűnt bizalomgerjesztőnek. Kezdtem egészen rossz ötletnek érezni
ezt a találkozót.
– Ugyan, hagyjuk a
formaságokat – mosolyodtam el kényszeredetten, de közben ridegen próbáltam
állni a zöld szempár fürkészését. – Mindketten tudjuk, hogy nem a kávé miatt
vagyunk itt.
Az ismeretségünk a
nyomozóval, mondhatni viszontagságokkal teli volt. Az egész akkor kezdődött,
mikor egy kórházi szobában, őrült módjára tombolva gyakorlatilag lehülyézett
engem, Dimitrijt, és szobában fekvő, félholtra vert Alexet, amiért a
leghalványabb fogalmunk sem volt arról, hogy az észak-olasz maffiának
valamilyen fura, bizarr okból kifolyólag ránk fáj a foga. Persze Crusader
idővel lenyugodott, és lassacskán az egész ügyet elmagyarázta, de a szavaiban
mindig ott bujkált a fölényeskedés, ami olyannyira irritált, hogy néha kedvem
lett volna erőből arcon ütni őt.
És éppen a kezdeti
kommunikációs nehézségek miatt, se Dimitrij se Alex nem szívesen tárgyalt
Crusaderrel, és egészen eddig én is tartottam az ő álláspontjukat. De amint
félretettem kicsit a természetes ellenszenvet, gyorsan rájöttem, hogy a magas,
szálkás testalkatú nyomozóban van valami, ami mássá teszi a többi zsarunál.
Majdnem annyira akarta az igazságot, mint én, és noha nem tudtam miért,
egyelőre elég volt ennyi, és a tudat, hogy egy szövetségessel gazdagodtam.
– A társát hol hagyta? –
érdeklődtem.
– Valakinek dolgoznia is
kell, nem igaz? – felelte halvány mosollyal az arcán. Ha mosolygott – úgy
értem, mikor gúny nélkül mosolygott – az arrogancia tovatűnt a vonásaiból, és
tulajdonképpen egészen kedves fickónak hatott.
– Talán jobb is, ha
nincs itt – merengtem el a dolgon. Crusader társa első ránézésre is
szimpatikusnak tűnt; kedves, fiatal és mosolygós olasz srác volt, vidáman
csillogó, sötétbarna szemekkel. Olyan ember volt, akivel barátokként remekül
kijöttünk volna, de éppen ezért nem akartam rázúdítani a kegyetlen bosszúról
szövögetett terveimet. Nem beszélve arról, hogy a kedves pofi ellenére
egyáltalán nem bíztam benne. Éppen a kedves pofi miatt, mert a saját káromon
tapasztaltam meg, hogy az ilyen arcok mögött lakoznak az igazi, minden hájjal
megkent bűnözők.
– A kölyökben megbízhat
– jelentette ki sziklaszilárd eltökéltséggel a hangjában Crusader, mintha csak
a gondolataimban olvasott volna. Akaratlanul is felhorkantottam, hiszen
némiképp szkeptikus voltam az ilyen levegőbe vagdalt kijelentésekkel
kapcsolatban. – Tudom, a bizalom olyan luxus, amit pillanatnyilag nem
engedhetnek meg maguknak. Mégis most erre kérem, és higgye el, jó okom van rá.
Idővel maga is megérti majd, de egyelőre elégedjen meg ennyivel.
– Nem kellene valami
kevésbe nyilvános helyre mennünk? – kérdeztem a nyomozótól, bizalmatlanul
körbepillantva, figyelmen kívül hagyva az előbbi győzködését.
– Teljesen fölösleges,
ugyanis a kutya nem fog ránk figyelni – jelentette ki határozottan. Túl
határozottan. Kérdőn pillantottam rá, ugyanis egyáltalán nem tetszett nekem az
a pajkosan felcsillanó zöld szempár. – Mind azt gondolják, hogy maga a kurvám.
Szóval a látszat fenntartásában sokat segítene, ha időnként csavargatná a
haját, esetleg bájosan felkacagna. Mint aki jól szórakozik.
– Úristen maga… Hogy
vehettem komolyan akár csak egy percre is magát meg a próbálkozását? – fakadtam
ki elborzadva, mire a velem szemben ülő szőke félrebiccentette a fejét.
– Igaza van, a kacagás
tényleg túlzás – mímelt egyetértést összeszorított szájjal. Itt lett elegem,
úgyhogy egy szemforgatás kíséretében felkaptam a mellettem levő székre ledobott
táskámat.
– Elmegyek – jelentettem
ki.
– Korai lenne még, nem
gondolja? – kérdezte Crusader olyan széles vigyorral, hogy ha nem lett volna a
füle, a szája körbeszaladt volna a fején. Épp felállni készültem, mikor az arca
hirtelen megkomolyodott, és bólintott egyet. – Várjon! Azt mondta, végre
hajlandó egyenes választ adni azokra a kérdésekre, amiket egészen eddig
kikerültek. Kellenek a válaszok ahhoz, hogy megoldjuk az ügyet, de mindenkinek
jobb, ha körülöttünk azt hiszik, hogy semmi több az egész, mint legkevésbé sem
ártatlan incselkedés. – Válaszul csak kelletlenül biccentettem egyet, és ismét
körbenéztem. Nem bírtam ki, hogy ne tegyek megjegyzést.
– Mellesleg, az itt ülő
jancsibohócok vigyáznak a közbiztonságra? Nem győztek meg arról, hogy éjjelente
nyugodtan aludjak el – vontam össze a szemöldökömet.
– Ne legyen előítéletes
– somolygott Crusader. – Mellesleg megnyugodhat, ezek maximum forgalmat
irányítanak meg aktát tologatnak. – Nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel ezen a
mondaton. Rosszindulat vagy sem, egyszerűen sütött az egész bagázsból az életuntság,
az elégedetlenség, ennek pedig egyenes következménye a korrupció. Meg tudtam
érteni azt, hogy egyik sem dolgozik felelősségteljes pozícióban.
– Ugye, hogy megy az a
kacaj – villantott egy vigyor a nyomozó, majd ismét elkomolyodott. –
Kezdhetjük? – Miután bólintottam, kortyolt egyet a kávéjából, majd feltette
első kérdését: – Honnan tudta, hol találja meg az öccsét?
Úgy gondoltam, hogy ha
már színjátékot játszunk, mert az mindannyiunk érdekét szolgálja, játsszuk
rendesen, így áthajolva az asztalon, a kezemet bizalmasan a nyomozó vállára
simítottam, és búgó hangon kezdtem bele a mesélésbe: – Hát, tudja, az úgy
történt… – eddig jutottam csupán, mert Crusader félbeszakított.
– Ne essen túlzásokba,
Dolohov – morogta az orra alá, mire halványan elmosolyodtam, és először
gondoltam azt, hogy talán mégsem lesz olyan gyötrelmes együttműködni a
rendőrrel. Sőt, hova tovább, hogy talán ő maga sem olyan rémesen
elviselhetetlen, amilyennek elsőre gondoltam. Visszahúztam hát a kezemet, és
immár normális hangon folytattam.
– Kaptam egy SMS-t.
Megírták a címet, és hogy ha élve látni akarom Viktort, akkor jobban teszem, ha
odamegyek. És bár pontosan tudom ki volt a feladó, a szám zsákutca. Egy barátom
lenyomozta, és egy eldobható, kártyás mobilhoz vezetett a szál, szóval semmivel
nem jutottunk előrébb.
– De azt mondja, tudja
ki a feladó. – Függőben hagyta a mondata végét, miközben az immár teljesen
komoly zöld szemével engem fürkészett.
– Így van, Fabio
Mastroianni – közöltem, igyekezvén színtelen hangot megütni. Bármennyire
gyűlöltem is azt az embert, az utálkozásnak nem itt volt a helye, hiába ez
vezérelte a cselekedeteimet.
– Honnan ilyen biztos
benne? – Szinte hallottam, hogy Crusader fejében kattognak a kerekek, és
először éreztem azt, hogy egyenrangú félként kezel. Azt, hogy szüksége van a
segítségemre, hogy meglásson olyan összefüggéseket, amiket esetleg csak én
látok. Vagy még én se.
– Volt egy időszak,
amikor… Fiatal voltam és lázadtam. A bátyám ellen, a családunk, a kultúránk
ellen – magyarán mondva minden ellen, ami ma már nélkülözhetetlen és
kiszakíthatatlan részem. És a rossz emberbe szerettem bele, legalábbis azt
hittem, szeretem… – függőben hagytam a mondatom, majd a fejemet megrázva újra
belekezdtem. – Fabio volt ez az ember, és nem mennék bele a kapcsolatunk pokoli
mélységeibe, vagy hogy túl azon, hogy kihasznált, kvázi lelki terrorban
tartott, mert a testvéreimnek, a barátaimnak és legfőképp Alexnek hála már túl
vagyok rajta. – Éreztem, hogy megint messzire kalandoztam a vezérfonaltól, így
hát visszakanyarintottam a témát oda, ahova eredetileg is ki akartam lukadni: –
Az üzenet végén az állt, hogy T.a.F., vagyis Ti amo, Fabio. Mindig így írta alá
az SMS-eit, amikor még együtt voltunk.
– Ezt miért nem mondta
eddig? – Nem volt ideges, sem számon kérő, csak kíváncsi. Éppen ezért, magamat
is meglepve, normális hangnemben válaszoltam neki.
– Nem annyira tartottam
fontosnak. Illetve, pontosan tudtam, hogy fontos, mert azt is tudtam, hogy
amikor Alexet félholtra verték, az ő keze volt benne. Nem bíztam magában –
mondtam ki a mindent eldöntő érvet. Valószínűleg tényleg ez állt a háttérben,
bár már magam sem voltam benne teljesen biztos.
Crusader ezúttal is
meglepett – féktelen düh helyett elnéző mosollyal fogadta a válaszom. Sok víz
lefolyt már a Néván azóta, hogy Alex kórtermében magából kikelve üvöltözött.
Nem tudtam, mi változott, de egészen biztos voltam benne, hogy valami
változott. És abban is, hogy ha van olyan ember ebben a városban, akiben
megbízhatok, és tud segíteni, akkor az William Crusader.
– Tehát akkor
Berbatovnak is Mastroianni üzent, amikor elment abba a sikátorba összeveretni
magát? – Nem örültem, hogy felemlegeti az ügyet, mert tudtam, részben én voltam
a felelős azért, hogy Alex odament. Az irántam érzett aggodalom vezérelte,
amikor az SMS-t elolvasva kocsiba ült, hogy aztán félholtra verve végezze
Milánó peremén egy sikátorban. De ennek ellenére tetszett Crusader
gondolkozása, így egy apró mosolyra húzva a számat bólintottam.
– Ez nem biztos, de jó
esély van rá. De maguk már azonosították, hogy az biztosan hozzájuk köthető,
nem? – Vonakodva bólintott, és ezzel felbátorított, hogy olyanokra kérdezzek
rá, amikre eddig sehonnan nem kaphattam választ. Alex és Dimitrij kikerülték a válaszadást,
Dantét pedig nem akartam olyan mértékig belevonni a dologba, hogy illegális
hackkeléssel szerezzen információkat a rendőrségi adatbázisból.
– Tulajdonképpen mivel
foglalatoskodnak? – kérdeztem a nyomozó zöld szemébe pillantva. Egy másodpercre
meghökkent, aztán mintha vívódott volna, hogy beavasson. Végül nagyot sóhajtott
és belekezdett a felsorolásba.
– Elsősorban kábítószer-
és fegyvercsempészet, ezekkel való kereskedelem, prostitúció… –tudtam, a
végtelenségig képes lenne folytatni, de ez is kellően érzékletes volt.
– De ha ezeket tudják,
miért működnek még? – tettem fel az evidensnek látszó kérdést, mire Crusader
szárazon felnevetett.
– Messzire elér a kezük,
messzebbre, mint gondolná – jelentette ki keserűen.
– Mennyire messzire? –
kérdeztem, bele sem merve gondolni abba, hogy mi lehet a legrosszabb válasz,
amit kaphatok.
– Gregorio Gritti, nem
túl távoli tagja a Mastroianni családnak, és lassan tíz éve kirobbanthatatlan a
szenátusból. – Pontosan tudtam, hogy ez mit jelent. Még ha kézzel fogható
bizonyítékuk lett is volna ellene, ami nyilvánvalóan nem volt, akkor sem vehették
volna vád alá a mentelmi jog miatt, csak a parlament hozzájárulásával. De
valószínűnek tartottam, hogy az eljárás eleve el sem jutott volna a
parlamentig, hanem fű alatt megkentek volna mindenkit, akinek befolyása van az
ügyre. És az indítványozók pedig az életben soha nem vehettek volna részt a
közigazgatásban. Túlontúl nagy volt a politikai befolyásuk.
– Kezdem kapisgálni a
dolgot. Mentelmi jog – feleltem a nyomozónak, két szóra egyszerűsítve az eddigi
eszmefuttatásom, mire az halványan elmosolyodott.
– Nem is olyan ostoba,
mint gondoltam – jelentette ki, és meg mertem volna esküdni, hogy rám
kacsintott, így nem is vettem magamra a sértését. A vigyor azonban egy pillanat
hervadt le az arcáról, ahogy a kijárt felé pillantott. Arcvonásai ismét megkeményedtek,
háta kiegyenesedett, karja megfeszült, és jobb kézzel egy pillanatra
megérintette a tokjába csúsztatott fegyverét – előtört belőle a zsaru, és
tudtam, hogy ez a legkevésbé sem jó hír. Bizalmatlanul pislantottam hátra a
vállam felett a bejárat felé, ahol teljes életnagyságában állt Fabio
Mastroianni.
Szőke félrenyalt haj,
őrült módjára csillogó barna szem, tenyérbe mászó vigyor, fekete szövetkabát
alól kivillanó sötétvörös ing, sötét farmer, és messziről ordító, márkás olasz
bőrcipő. Hála az égnek régen volt szerencsém látni, de megállapíthattam, hogy
mit sem változott az utolsó találkozásunk óta.
Kimért léptekkel, egyre
szélesedő vigyorral sétált az asztalunkhoz, miközben szinte síri csönd
telepedett az egész kávézóra. Mindenki pontosan tudta, hogy ki, hogy hogyan és
miképp köthető a szervezett bűnözéshez, mégsem mozdult senki sem. Nagyot nyelve
emeltem a pillantásomat a velem szemben ülő Crusaderre, akinek a tekintetében a
tömény gyűlölet zöld tüze lobogott.
– Ne fesd az ördögöt a
falra, mert megjelenik – motyogtam magam elé, arra gondolva, hogy alig tíz
perce csevegtünk az asztalunkhoz közeledő férfiről.
– Lám-lám, cica, milyen
illusztris lett a baráti társaságod. – Bár szavait hozzám intézte, közben
megvetően mérte végig Crusadert, aki továbbra is izzó szemmel pásztázta az
előtte állót. Nem voltam benne biztos, de úgy véltem, emögött a gyűlölet mögött
több húzódik a rabló-pandúr ellentétnél.
– Na, igen, nálad csak
jobb lehet – jegyeztem meg, rá sem pillantva.
– Hogy van bőr a pofádon
bejönni egy rendőrökkel teli kávézóba? – fröcsögte a nyomozó, továbbra sem
szakítva el a tekintetét Fabióról.
– Nem csak bejöttem,
gond nélkül ki is fogok menni. De előbb csevegjük kicsit – kihúzott egy széket,
leült rá, majd felém fordult. – 2006. január tizenhárom, mondd valamit ez a
dátum?
Lopva Crusaderre
pillantottam, aki összevonta a szemöldökét, láthatóan nem tudta hova kötni az
időpontot, én viszont igen. Egy életre beleégett az emlékezetembe, és a
fájdalmas napra visszagondolva összeszorult a szívem.
– Aznap haltak meg a
szüleim autóbalesetben – súgtam magam elé elhaló hangon.
– Egészen biztos vagy
benne, hogy autóbaleset volt? – Olyan önelégült vigyor ült az arcán, hogy
legszívesebben üvöltve ugrottam volna neki, hogy kikaparjam a szemét. Az egész
emberről sütött a figyelemvágy. Ő kellett a középpontban legyen, róla
kellett szóljon az egész világ.
– Ugyan már, mégis miért
tartóztatna le? Törvénytisztelő, adófizető állampolgár vagyok, aki betért egy
kávéra. – Noha Fabio válaszának előzményéről lemaradtam, ezen szavait már
tisztán és érthetően hallottam, és az arcátlansága még engem is megdöbbentett.
Mind tudtuk, hogy egy szava nem igaz, mert nála alávalóbb, tisztességtelenebb ember
az egész világon kevés létezett, nem hogy Olaszországban. Mégis, igaza volt.
Ismertem már annyira a helyzetet, hogy tudjam, bár egy eurónyi adót nem
fizetett soha, az előélete mégis makulátlan.
– Egy bohóc vagy, semmi
több. Egy feltűnési viszketegségben szenvedő gyerek. Minek kell a műsor
állandóan? – fakadtam ki, noha pontosan tudtam, hogy nem lenne szabad.
– Kenyeret és cirkuszt –
sóhajtott teátrálisan. A letörölhetetlen vigyor az arcán, és a tény, hogy római
irodalom egyik legnagyobb szatíraíróját, Iuvenalist idézte, felháborított, és
mindeközben mélységesen megdöbbentett. Fabiót ez éltette – a cirkusz, a
fejetlenség –, de még tőle is meglepő metafora volt az, hogy ilyen drámai
magasságokba helyezi önmagát
– Öröm volt ez a csevej,
de már mennem kell – állt fel az olasz az asztaltól. – Gondolkozz azon, amit mondtam,
cica. A közeli viszontlátásra. – Gálánsan meghajolt, miközben behízelgő
mosolyra húzta ajkát, hogy aztán úgy történjen minden, ahogy mondta. Egyetlen
szó nélkül sétált ki a több tucat rendőrrel telt kávézóból.
___
Ennyi lett volna a második fejezet, őszintén remélem, hogy legalább egy kicsit elkezdtétek kedvelni Rinát és/vagy Willt. És nagyon örülnék neki, hogyha az észrevételeiteket, véleményeiteket leírnátok kommentben. Továbbá nagyon köszönöm az előző fejezethez érkezett pipákat, az új feliratkozókat pedig köszöntöm. Várom most is nagy szeretettel a visszajelzéseket, és két hét múlva találkozunk! :)
Szia!
VálaszTörlésMára azt hiszem csak ennyi voltam, de mondom ezt még muszáj lesz alvás előtt leírnom. Fabio egy görény. Remélem Alex jól elintézi majd, vagy Will, meg a kis társa. Mit érdekel engem ki, csak valaki xD
Na de kezdjük az elején. Nagyon tetszik Rina karaktere. Mármint ahogy építed fel a jellemét és ahogy megismerteted velünk, olvasókkal. Annyira átjön, hogy a kisöccse volt a mindene, és bármit megtenne a bosszúért, hogy csak remélem, hogy Alex és Dimitrij esze megjön a lehető leghamarabb és segítenek neki. Ha másért nem is, szimpla szeretetből, a családért. Meg a többiért.
Will karaktere is érdekes, de szerethető. Az arrogáns bunkó kép szerintem csak egy álarc, amit valami miatt, valami olyan történés végett, de muszáj volt felvennie. Itt szerintem is több van felőle is, mint jó zsaruként megoldani az ügyet. Valami másnak kell hajtania a célért. Mert ahogy Rinával viselkedett, le lehetett venni, milyen emberi is tud lenni. Hogy ott vannak az alapvető emberi tulajdonságok: humor, kedvesség, együttérzés, előzékenység.
Azért látszik, hogy a maffia keze mindenhova elér, de tényleg. Hall az ember alapból ezt azt, meg tud dolgokat, olvas híreket, de szembesülni sokkal rosszabb lehet. És mekkora hatalmuk is van, mert kell azért pofa egy rendőrökkel teli kávézóba bemenni, és még ilyet kijelenteni? Ezzel szinte elárulta az igazságot (?), hiszen tisztában van vele, hogy nem kaphatják el, legalábbis MÉG. Kíváncsi leszek igaz-e, amit mondott.
Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra! Szóval holnap szerintem robogok is tovább.
puszi, V.