02

Due
– Panem et circenses –
Kenyeret és cirkuszt
A kijelentésem a vérbosszúról nagy vihart kavart. Persze, megértettem Alex aggodalmát, ugyanakkor rettentően zavart az, hogy ennyire ellene van az egésznek. Nem értette, hogy miért fontos nekem, nem értette, hogy miért akarom ennyire. Pedig egyértelmű volt, mert ő is, és mindenki más is pontosan tudta azt, hogy Viktor volt a legfontosabb személy az életemben. Ennél fogva pedig bárki, aki az öcsémnek ártott, nekem ártott, és ez tette az egészet még személyesebbé. A mi kultúránkban borzasztóan fontos a család, mondhatni minden felett áll, éppen ezért lepett meg annyira az, hogy Dimitrij magányos, szótlan beletörődéssel nyugtázta az egészet.
Bosszantott a hozzáállásuk, és vérszemet kaptam. A családom nem akart segíteni, de legalább két olyan embert tudtam, akik lesben állva vártak arra, hogy felkeressem őket. Előkotortam hát a fekete bőrtáskámból a gyűrött, kissé szakadt névjegykártyát, amit Crusader még hetekkel ezelőtt nyomott a kezembe. Akkor, Alex kórházi szobája előtt állva teljesen szükségtelennek éreztem, mert szentül hittem abban, hogy a családom maximális támogatását élvezem, így abban is, hogy soha nem kell majd a rendőrséghez fordulnom. De jelen helyzetemben már ott tartottam, hogy értékelni kezdtem a szőke nyomozó bosszantó akaratosságát.
Az ágyam szélén ülve forgattam az egyik kezemben a cetlivé satnyult névkártyát, míg a másikban a telefonomat tartottam. Még mindig nem voltam meggyőződve arról, hogy jó ötlet-e ez az egész, de mielőtt meggondolhattam volna magamat, tárcsáztam a számot. Crusader az első csörgésre felvette, hogy aztán pár szóban lebeszéljünk egy találkát, egy a milánói rendőr főkapitánysághoz közeli kávézóba.  
Felállva vetettem egy pillantást a tükörképemre, az ágyammal szemközt helyet kapó egészalakos tükörben. Sötét farmert viseltem, egy vastag, bő, sötétkék pulóverrel, és nem is terveztem ezt lecserélni. Nem akartam kitűnni a tömegből. Szándékomban állt elvegyülni az emberek között arra az esetre, ha azok az áldott jó olaszok esetleg figyelnének minket. Tudtam, hogy így van, mert egyet közülük volt szerencsém közelebbről is ismerni.
Megráztam a fejemet, és inkább a kezembe fogtam a táskámat, beledobtam a telefonom, és elhagytam a szobámat. Szó nélkül mentem le a lépcsőn, és a nappaliban álló meseszép hangversenyzongorára is éppen csak egy kósza pillantást vetettem, de ez is túlontúl fájó volt. Viktor imádta, mikor játszottam rajta, éppen ezért a halála óta egyetlen hangot sem ütöttem le a hangszeren. Kerültem, mint a pestist, mert tudtam, hogy olyan emlékeket idézne elő, amikhez foghatót soha többé nem tapasztalhatok. Ahhoz pedig, hogy ezt feldolgozzam, még túl frissek voltak a sebeim.
A kabátom felvételében a dolgozószobájából kilépő Dimitrij hangja akadályozott meg. Sok érzelem tükröződött a szemében – félelem, kíváncsiság, harag… Tudta jól, hogy ha nem jött volna ki, egy árva szó nélkül mentem volna el, és ezt soha nem szerette. Én azonban úgy gondoltam, hogy nem tartozok elszámolással neki az életem minden pillanatáról. Főleg úgy nem, hogy a történtek ellenére nem az töltötte ki a gondolatait, hogy felelősöket keressen Viktor haláláért.
– Nem kell aggódnod Gyimka, nem megöletni megyek magamat. Az egyébként is képtelenség volna, tekintve, hogy legalább egy járőr mindig a sarkunkban van – feleltem a bátyám fel nem tett kérdésére, számat keserű mosolyba húzva.
– Hova mész? – kérdezte, teljesen figyelmen kívül hagyva az előbbi szavaimat. Jeges tekintettel mért végig, épp úgy, ahogyan csak egy Dolohov képes nézni. Generációkra visszamenőleg mindenkinek ugyanilyen jégkék szeme volt a családban, ami még Oroszországban is kisebb genetikai csodának számított. Ez a jéghideg, érzelemmentes pillantás volt a második számú jellemzője a családunk tagjainak. Az első pedig az, hogy képtelenek voltunk egymással a problémáinkról beszélni.
– Találkám lesz. Valaki olyannal, aki hajlandó meghallgatni, és az én szememen keresztül nézni a dolgokat. Valakivel, aki hajlandó nekem segíteni. – Szinte köptem a szavakat, mert nem értettem Dimitrijt. Haragudtam rá, amiért nem fogta fel, hogy mennyire sokat jelent nekem az, hogy ne üljek tétlenül. Nem igazán hittem abban, hogy a Crusaderrel való megbeszélés bármi eredményt hozhat, de még mindig értelmesebbnek tartottam, minthogy a szobámban malmozzak, a csodára várva.
Láttam rajta, hogy őrlődik, hogy azon morfondírozik, érdemes-e belefogni egy vitába vagy sem, de talán ő is rájött arra, hogy ez nem az a helyzet, amivel kapcsolatban meggyőzhető vagyok. Figyeltem, ahogy a merev arcvonások megenyhültek, aztán Dimitrij egy apró bólintással áldását adta utamra.
Hálásan elmosolyodva biccentettem egyet felé, majd magamra kanyarintottam a kabátom, a fejembe húztam a kapucnim, és kiléptem a milánói januárba. Mínuszok nem voltak ugyan, de a négy-öt fokos maximum hőmérséklet helyi szinten elég hűvösnek számított. És bár még csak hasonlítható sem volt a pétervári fagyokhoz, az elmúlt hat évben azért mindannyian hozzászoktunk az itteni időjáráshoz.
A fekete kovácsoltvas kapun kilépve, rövid mérlegelés után jobbra indultam el, az utca végén lévő buszmegálló felé. Megkérhettem volna a két házzal lejjebb az Alfájában szobrozó rendőrt, hogy legyen szíves eldobni az őrsre, de továbbra is tartani akartam magamat a tervezett diszkrécióhoz. Meg egyébként sem bíztam senkiben. Crusaderben is csak éppen hogy.
Amíg le nem ültem a kellemesen fűtött busz egyik ülésére, félpercenként pislogtam a hátam mögé. Viktor halála után némileg paranoiássá váltam, még úgy is, hogy tudtam, kicsi az esélye annak, hogy nappal, a nyílt utcán lövik keresztül a koponyámat. Beláttam, hogy nem árt az óvatosság, mert életben akartam maradni, legalább addig, míg a bosszúmat be nem teljesítem.
Szerencsére átszállás nélkül megérkezhettem a milánói rendőrség központjához, nagyjából a belváros közepébe. Innen pedig már nem volt más dolgom, minthogy elsétáljak az épület háta mögé, és beballagjak abba a kávézó, amit Crusader megnevezett. És ami mellesleg a komplett olasz rendőrség főhadiszállásaként funkcionált. A benn ülő rendőrök mennyisége még annak ellenére is ledöbbentett, hogy előzetesen nagyjából tudtam, mire számíthatok. A több tucat zsarutól a hideg is kirázott. Na, nem azért, amiért az olaszok többségét, mert ők szimplán a korrupcióra hivatkozva nem bíztak a rendőrségben, és inkább a csendőrségre tették a voksukat. Nekem talán a véremben volt a hatóságoktól való viszolygás – Dimitrijnek, és annak idején apának is borsódzott tőlük a háta.
Ahogy beléptem a kávézóba, a tekintetemet gyorsan végigfuttattam a bent ülőkön, és az utolsó csepp kételyem is elszállt azt illetően, hogy jogos-e az olaszok bizalmatlansága a rendőrséggel szemben. Az volt. Bármerre néztem, önelégült, túlsúlyos, feladatkörük betöltésére látszólag teljesen alkalmatlan alakok pöffeszkedtek, mintha csak a világ urai lennének. A felsőbbrendű, ostoba arcokat elnézve Crusadert már nem is találtam annyira borzasztónak. Az ír származású nyomozó ezekhez a gusztustalan férgekhez képest visszahúzódó, szerény és kedves volt.
A benn lazsáló rendőrök között viszonylag hamar kiszúrtam a keresett szőke üstököt. Lássuk be, nem volt nehéz dolgom a sötét hajú, kreol bőrű olaszokkal teli kávézóban. Kimérten baktattam a legeldugottabb sarokban kávét kortyolgató nyomozó felé, miközben igyekeztem figyelmen kívül hagyni a többi rendőr átható pillantását. Igazság szerint megértettem őket. Egy szőke, tizenéves lány, még sötét cuccokban, és kapucniban is feltűnő jelenségnek bizonyult a rendőrség törzshelyén.
Kissé bizonytalanul ültem le a Crusaderrel szemközti műbőr bevonatos székre – a hátamban éreztem a pultnál ülő rendőrnégyes tekintetét, és ez némileg feszélyezett. Érkezésemre az ír lerakta a kávéscsészéjét, és üdvözlésképpen biccentett egyet. Mivel ő se vitte túlzásba a köszönést, én is csak bólintottam.
– Iszik valamit? – kérdezte Crusader, arcán mesterkélt mosollyal. Éles arcvonásai ezzel az álszent, kedveskedő arckifejezéssel groteszk kombinációt alkottak, és a legkevésbé sem tűnt bizalomgerjesztőnek. Kezdtem egészen rossz ötletnek érezni ezt a találkozót.
– Ugyan, hagyjuk a formaságokat – mosolyodtam el kényszeredetten, de közben ridegen próbáltam állni a zöld szempár fürkészését. – Mindketten tudjuk, hogy nem a kávé miatt vagyunk itt.
Az ismeretségünk a nyomozóval, mondhatni viszontagságokkal teli volt. Az egész akkor kezdődött, mikor egy kórházi szobában, őrült módjára tombolva gyakorlatilag lehülyézett engem, Dimitrijt, és szobában fekvő, félholtra vert Alexet, amiért a leghalványabb fogalmunk sem volt arról, hogy az észak-olasz maffiának valamilyen fura, bizarr okból kifolyólag ránk fáj a foga. Persze Crusader idővel lenyugodott, és lassacskán az egész ügyet elmagyarázta, de a szavaiban mindig ott bujkált a fölényeskedés, ami olyannyira irritált, hogy néha kedvem lett volna erőből arcon ütni őt.
És éppen a kezdeti kommunikációs nehézségek miatt, se Dimitrij se Alex nem szívesen tárgyalt Crusaderrel, és egészen eddig én is tartottam az ő álláspontjukat. De amint félretettem kicsit a természetes ellenszenvet, gyorsan rájöttem, hogy a magas, szálkás testalkatú nyomozóban van valami, ami mássá teszi a többi zsarunál. Majdnem annyira akarta az igazságot, mint én, és noha nem tudtam miért, egyelőre elég volt ennyi, és a tudat, hogy egy szövetségessel gazdagodtam.
– A társát hol hagyta? – érdeklődtem.
– Valakinek dolgoznia is kell, nem igaz? – felelte halvány mosollyal az arcán. Ha mosolygott – úgy értem, mikor gúny nélkül mosolygott – az arrogancia tovatűnt a vonásaiból, és tulajdonképpen egészen kedves fickónak hatott.
– Talán jobb is, ha nincs itt – merengtem el a dolgon. Crusader társa első ránézésre is szimpatikusnak tűnt; kedves, fiatal és mosolygós olasz srác volt, vidáman csillogó, sötétbarna szemekkel. Olyan ember volt, akivel barátokként remekül kijöttünk volna, de éppen ezért nem akartam rázúdítani a kegyetlen bosszúról szövögetett terveimet. Nem beszélve arról, hogy a kedves pofi ellenére egyáltalán nem bíztam benne. Éppen a kedves pofi miatt, mert a saját káromon tapasztaltam meg, hogy az ilyen arcok mögött lakoznak az igazi, minden hájjal megkent bűnözők.
– A kölyökben megbízhat – jelentette ki sziklaszilárd eltökéltséggel a hangjában Crusader, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. Akaratlanul is felhorkantottam, hiszen némiképp szkeptikus voltam az ilyen levegőbe vagdalt kijelentésekkel kapcsolatban. – Tudom, a bizalom olyan luxus, amit pillanatnyilag nem engedhetnek meg maguknak. Mégis most erre kérem, és higgye el, jó okom van rá. Idővel maga is megérti majd, de egyelőre elégedjen meg ennyivel.
– Nem kellene valami kevésbe nyilvános helyre mennünk? – kérdeztem a nyomozótól, bizalmatlanul körbepillantva, figyelmen kívül hagyva az előbbi győzködését.
– Teljesen fölösleges, ugyanis a kutya nem fog ránk figyelni – jelentette ki határozottan. Túl határozottan. Kérdőn pillantottam rá, ugyanis egyáltalán nem tetszett nekem az a pajkosan felcsillanó zöld szempár. – Mind azt gondolják, hogy maga a kurvám. Szóval a látszat fenntartásában sokat segítene, ha időnként csavargatná a haját, esetleg bájosan felkacagna. Mint aki jól szórakozik.
– Úristen maga… Hogy vehettem komolyan akár csak egy percre is magát meg a próbálkozását? – fakadtam ki elborzadva, mire a velem szemben ülő szőke félrebiccentette a fejét.
– Igaza van, a kacagás tényleg túlzás – mímelt egyetértést összeszorított szájjal. Itt lett elegem, úgyhogy egy szemforgatás kíséretében felkaptam a mellettem levő székre ledobott táskámat.
– Elmegyek – jelentettem ki.
– Korai lenne még, nem gondolja? – kérdezte Crusader olyan széles vigyorral, hogy ha nem lett volna a füle, a szája körbeszaladt volna a fején. Épp felállni készültem, mikor az arca hirtelen megkomolyodott, és bólintott egyet. – Várjon! Azt mondta, végre hajlandó egyenes választ adni azokra a kérdésekre, amiket egészen eddig kikerültek. Kellenek a válaszok ahhoz, hogy megoldjuk az ügyet, de mindenkinek jobb, ha körülöttünk azt hiszik, hogy semmi több az egész, mint legkevésbé sem ártatlan incselkedés. – Válaszul csak kelletlenül biccentettem egyet, és ismét körbenéztem. Nem bírtam ki, hogy ne tegyek megjegyzést.
– Mellesleg, az itt ülő jancsibohócok vigyáznak a közbiztonságra? Nem győztek meg arról, hogy éjjelente nyugodtan aludjak el – vontam össze a szemöldökömet.
– Ne legyen előítéletes – somolygott Crusader. – Mellesleg megnyugodhat, ezek maximum forgalmat irányítanak meg aktát tologatnak. – Nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel ezen a mondaton. Rosszindulat vagy sem, egyszerűen sütött az egész bagázsból az életuntság, az elégedetlenség, ennek pedig egyenes következménye a korrupció. Meg tudtam érteni azt, hogy egyik sem dolgozik felelősségteljes pozícióban.
– Ugye, hogy megy az a kacaj – villantott egy vigyor a nyomozó, majd ismét elkomolyodott. – Kezdhetjük? – Miután bólintottam, kortyolt egyet a kávéjából, majd feltette első kérdését: – Honnan tudta, hol találja meg az öccsét?
Úgy gondoltam, hogy ha már színjátékot játszunk, mert az mindannyiunk érdekét szolgálja, játsszuk rendesen, így áthajolva az asztalon, a kezemet bizalmasan a nyomozó vállára simítottam, és búgó hangon kezdtem bele a mesélésbe: – Hát, tudja, az úgy történt… – eddig jutottam csupán, mert Crusader félbeszakított.
– Ne essen túlzásokba, Dolohov – morogta az orra alá, mire halványan elmosolyodtam, és először gondoltam azt, hogy talán mégsem lesz olyan gyötrelmes együttműködni a rendőrrel. Sőt, hova tovább, hogy talán ő maga sem olyan rémesen elviselhetetlen, amilyennek elsőre gondoltam. Visszahúztam hát a kezemet, és immár normális hangon folytattam.
– Kaptam egy SMS-t. Megírták a címet, és hogy ha élve látni akarom Viktort, akkor jobban teszem, ha odamegyek. És bár pontosan tudom ki volt a feladó, a szám zsákutca. Egy barátom lenyomozta, és egy eldobható, kártyás mobilhoz vezetett a szál, szóval semmivel nem jutottunk előrébb.
– De azt mondja, tudja ki a feladó. – Függőben hagyta a mondata végét, miközben az immár teljesen komoly zöld szemével engem fürkészett.
– Így van, Fabio Mastroianni – közöltem, igyekezvén színtelen hangot megütni. Bármennyire gyűlöltem is azt az embert, az utálkozásnak nem itt volt a helye, hiába ez vezérelte a cselekedeteimet.
– Honnan ilyen biztos benne? – Szinte hallottam, hogy Crusader fejében kattognak a kerekek, és először éreztem azt, hogy egyenrangú félként kezel. Azt, hogy szüksége van a segítségemre, hogy meglásson olyan összefüggéseket, amiket esetleg csak én látok. Vagy még én se.
– Volt egy időszak, amikor… Fiatal voltam és lázadtam. A bátyám ellen, a családunk, a kultúránk ellen – magyarán mondva minden ellen, ami ma már nélkülözhetetlen és kiszakíthatatlan részem. És a rossz emberbe szerettem bele, legalábbis azt hittem, szeretem… – függőben hagytam a mondatom, majd a fejemet megrázva újra belekezdtem. – Fabio volt ez az ember, és nem mennék bele a kapcsolatunk pokoli mélységeibe, vagy hogy túl azon, hogy kihasznált, kvázi lelki terrorban tartott, mert a testvéreimnek, a barátaimnak és legfőképp Alexnek hála már túl vagyok rajta. – Éreztem, hogy megint messzire kalandoztam a vezérfonaltól, így hát visszakanyarintottam a témát oda, ahova eredetileg is ki akartam lukadni: – Az üzenet végén az állt, hogy T.a.F., vagyis Ti amo, Fabio. Mindig így írta alá az SMS-eit, amikor még együtt voltunk.
– Ezt miért nem mondta eddig? – Nem volt ideges, sem számon kérő, csak kíváncsi. Éppen ezért, magamat is meglepve, normális hangnemben válaszoltam neki.
– Nem annyira tartottam fontosnak. Illetve, pontosan tudtam, hogy fontos, mert azt is tudtam, hogy amikor Alexet félholtra verték, az ő keze volt benne. Nem bíztam magában – mondtam ki a mindent eldöntő érvet. Valószínűleg tényleg ez állt a háttérben, bár már magam sem voltam benne teljesen biztos.
Crusader ezúttal is meglepett – féktelen düh helyett elnéző mosollyal fogadta a válaszom. Sok víz lefolyt már a Néván azóta, hogy Alex kórtermében magából kikelve üvöltözött. Nem tudtam, mi változott, de egészen biztos voltam benne, hogy valami változott. És abban is, hogy ha van olyan ember ebben a városban, akiben megbízhatok, és tud segíteni, akkor az William Crusader.
– Tehát akkor Berbatovnak is Mastroianni üzent, amikor elment abba a sikátorba összeveretni magát? – Nem örültem, hogy felemlegeti az ügyet, mert tudtam, részben én voltam a felelős azért, hogy Alex odament. Az irántam érzett aggodalom vezérelte, amikor az SMS-t elolvasva kocsiba ült, hogy aztán félholtra verve végezze Milánó peremén egy sikátorban. De ennek ellenére tetszett Crusader gondolkozása, így egy apró mosolyra húzva a számat bólintottam.
– Ez nem biztos, de jó esély van rá. De maguk már azonosították, hogy az biztosan hozzájuk köthető, nem? – Vonakodva bólintott, és ezzel felbátorított, hogy olyanokra kérdezzek rá, amikre eddig sehonnan nem kaphattam választ. Alex és Dimitrij kikerülték a válaszadást, Dantét pedig nem akartam olyan mértékig belevonni a dologba, hogy illegális hackkeléssel szerezzen információkat a rendőrségi adatbázisból.
– Tulajdonképpen mivel foglalatoskodnak? – kérdeztem a nyomozó zöld szemébe pillantva. Egy másodpercre meghökkent, aztán mintha vívódott volna, hogy beavasson. Végül nagyot sóhajtott és belekezdett a felsorolásba.
– Elsősorban kábítószer- és fegyvercsempészet, ezekkel való kereskedelem, prostitúció… –tudtam, a végtelenségig képes lenne folytatni, de ez is kellően érzékletes volt.
– De ha ezeket tudják, miért működnek még? – tettem fel az evidensnek látszó kérdést, mire Crusader szárazon felnevetett.
– Messzire elér a kezük, messzebbre, mint gondolná – jelentette ki keserűen.
– Mennyire messzire? – kérdeztem, bele sem merve gondolni abba, hogy mi lehet a legrosszabb válasz, amit kaphatok.
– Gregorio Gritti, nem túl távoli tagja a Mastroianni családnak, és lassan tíz éve kirobbanthatatlan a szenátusból. – Pontosan tudtam, hogy ez mit jelent. Még ha kézzel fogható bizonyítékuk lett is volna ellene, ami nyilvánvalóan nem volt, akkor sem vehették volna vád alá a mentelmi jog miatt, csak a parlament hozzájárulásával. De valószínűnek tartottam, hogy az eljárás eleve el sem jutott volna a parlamentig, hanem fű alatt megkentek volna mindenkit, akinek befolyása van az ügyre. És az indítványozók pedig az életben soha nem vehettek volna részt a közigazgatásban. Túlontúl nagy volt a politikai befolyásuk.
– Kezdem kapisgálni a dolgot. Mentelmi jog – feleltem a nyomozónak, két szóra egyszerűsítve az eddigi eszmefuttatásom, mire az halványan elmosolyodott.
– Nem is olyan ostoba, mint gondoltam – jelentette ki, és meg mertem volna esküdni, hogy rám kacsintott, így nem is vettem magamra a sértését. A vigyor azonban egy pillanat hervadt le az arcáról, ahogy a kijárt felé pillantott. Arcvonásai ismét megkeményedtek, háta kiegyenesedett, karja megfeszült, és jobb kézzel egy pillanatra megérintette a tokjába csúsztatott fegyverét – előtört belőle a zsaru, és tudtam, hogy ez a legkevésbé sem jó hír. Bizalmatlanul pislantottam hátra a vállam felett a bejárat felé, ahol teljes életnagyságában állt Fabio Mastroianni.
Szőke félrenyalt haj, őrült módjára csillogó barna szem, tenyérbe mászó vigyor, fekete szövetkabát alól kivillanó sötétvörös ing, sötét farmer, és messziről ordító, márkás olasz bőrcipő. Hála az égnek régen volt szerencsém látni, de megállapíthattam, hogy mit sem változott az utolsó találkozásunk óta.
Kimért léptekkel, egyre szélesedő vigyorral sétált az asztalunkhoz, miközben szinte síri csönd telepedett az egész kávézóra. Mindenki pontosan tudta, hogy ki, hogy hogyan és miképp köthető a szervezett bűnözéshez, mégsem mozdult senki sem. Nagyot nyelve emeltem a pillantásomat a velem szemben ülő Crusaderre, akinek a tekintetében a tömény gyűlölet zöld tüze lobogott.
– Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik – motyogtam magam elé, arra gondolva, hogy alig tíz perce csevegtünk az asztalunkhoz közeledő férfiről.
– Lám-lám, cica, milyen illusztris lett a baráti társaságod. – Bár szavait hozzám intézte, közben megvetően mérte végig Crusadert, aki továbbra is izzó szemmel pásztázta az előtte állót. Nem voltam benne biztos, de úgy véltem, emögött a gyűlölet mögött több húzódik a rabló-pandúr ellentétnél.
– Na, igen, nálad csak jobb lehet – jegyeztem meg, rá sem pillantva.
– Hogy van bőr a pofádon bejönni egy rendőrökkel teli kávézóba? – fröcsögte a nyomozó, továbbra sem szakítva el a tekintetét Fabióról.
– Nem csak bejöttem, gond nélkül ki is fogok menni. De előbb csevegjük kicsit – kihúzott egy széket, leült rá, majd felém fordult. – 2006. január tizenhárom, mondd valamit ez a dátum?
Lopva Crusaderre pillantottam, aki összevonta a szemöldökét, láthatóan nem tudta hova kötni az időpontot, én viszont igen. Egy életre beleégett az emlékezetembe, és a fájdalmas napra visszagondolva összeszorult a szívem.
– Aznap haltak meg a szüleim autóbalesetben – súgtam magam elé elhaló hangon.
– Egészen biztos vagy benne, hogy autóbaleset volt? – Olyan önelégült vigyor ült az arcán, hogy legszívesebben üvöltve ugrottam volna neki, hogy kikaparjam a szemét. Az egész  emberről sütött a figyelemvágy. Ő kellett a középpontban legyen, róla kellett szóljon az egész világ.
– Ugyan már, mégis miért tartóztatna le? Törvénytisztelő, adófizető állampolgár vagyok, aki betért egy kávéra. – Noha Fabio válaszának előzményéről lemaradtam, ezen szavait már tisztán és érthetően hallottam, és az arcátlansága még engem is megdöbbentett. Mind tudtuk, hogy egy szava nem igaz, mert nála alávalóbb, tisztességtelenebb ember az egész világon kevés létezett, nem hogy Olaszországban. Mégis, igaza volt. Ismertem már annyira a helyzetet, hogy tudjam, bár egy eurónyi adót nem fizetett soha, az előélete mégis makulátlan.
– Egy bohóc vagy, semmi több. Egy feltűnési viszketegségben szenvedő gyerek. Minek kell a műsor állandóan? – fakadtam ki, noha pontosan tudtam, hogy nem lenne szabad.
– Kenyeret és cirkuszt – sóhajtott teátrálisan. A letörölhetetlen vigyor az arcán, és a tény, hogy római irodalom egyik legnagyobb szatíraíróját, Iuvenalist idézte, felháborított, és mindeközben mélységesen megdöbbentett. Fabiót ez éltette – a cirkusz, a fejetlenség –, de még tőle is meglepő metafora volt az, hogy ilyen drámai magasságokba helyezi önmagát
– Öröm volt ez a csevej, de már mennem kell – állt fel az olasz az asztaltól. – Gondolkozz azon, amit mondtam, cica. A közeli viszontlátásra. – Gálánsan meghajolt, miközben behízelgő mosolyra húzta ajkát, hogy aztán úgy történjen minden, ahogy mondta. Egyetlen szó nélkül sétált ki a több tucat rendőrrel telt kávézóból.


___
Ennyi lett volna a második fejezet, őszintén remélem, hogy legalább egy kicsit elkezdtétek kedvelni Rinát és/vagy Willt. És nagyon örülnék neki, hogyha az észrevételeiteket, véleményeiteket leírnátok kommentben. Továbbá nagyon köszönöm az előző fejezethez érkezett pipákat, az új feliratkozókat pedig köszöntöm. Várom most is nagy szeretettel a visszajelzéseket, és két hét múlva találkozunk! :)

Tetszett a 2. fejezet?
 
pollcode.com free polls

1 megjegyzés:

  1. Szia!

    Mára azt hiszem csak ennyi voltam, de mondom ezt még muszáj lesz alvás előtt leírnom. Fabio egy görény. Remélem Alex jól elintézi majd, vagy Will, meg a kis társa. Mit érdekel engem ki, csak valaki xD

    Na de kezdjük az elején. Nagyon tetszik Rina karaktere. Mármint ahogy építed fel a jellemét és ahogy megismerteted velünk, olvasókkal. Annyira átjön, hogy a kisöccse volt a mindene, és bármit megtenne a bosszúért, hogy csak remélem, hogy Alex és Dimitrij esze megjön a lehető leghamarabb és segítenek neki. Ha másért nem is, szimpla szeretetből, a családért. Meg a többiért.

    Will karaktere is érdekes, de szerethető. Az arrogáns bunkó kép szerintem csak egy álarc, amit valami miatt, valami olyan történés végett, de muszáj volt felvennie. Itt szerintem is több van felőle is, mint jó zsaruként megoldani az ügyet. Valami másnak kell hajtania a célért. Mert ahogy Rinával viselkedett, le lehetett venni, milyen emberi is tud lenni. Hogy ott vannak az alapvető emberi tulajdonságok: humor, kedvesség, együttérzés, előzékenység.

    Azért látszik, hogy a maffia keze mindenhova elér, de tényleg. Hall az ember alapból ezt azt, meg tud dolgokat, olvas híreket, de szembesülni sokkal rosszabb lehet. És mekkora hatalmuk is van, mert kell azért pofa egy rendőrökkel teli kávézóba bemenni, és még ilyet kijelenteni? Ezzel szinte elárulta az igazságot (?), hiszen tisztában van vele, hogy nem kaphatják el, legalábbis MÉG. Kíváncsi leszek igaz-e, amit mondott.

    Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra! Szóval holnap szerintem robogok is tovább.

    puszi, V.

    VálaszTörlés