00

Sziasztok!

Elérkezett végre a nagy pillanat, a Bosszú nagy pillanata, amit már elképesztően régóta várok – egészen azóta, hogy újra írni kezdtem a történetet. Elképesztően köszönöm annak a hét embernek a megelőlegezett bizalmát, akik feliratkoztak a blogra, remélem nem fogtok csalódni a történetben. Továbbá köszönöm mindenkinek a bátorítást, és a pozitív visszajelzéseket azoktól, akik előzetesen olvasták a prológust. Köszönöm Andinak az örökös lelkesedését, Stellának az előolvasást, és Livinek a bétázást. Tényleg őszintén hálás vagyok. :)

Jövő héten érkezik majd az első fejezet, ami már lényegesen hosszabb lesz, mint a prológus, utána pedig átállunk majd a kéthetes frissítésekre, hogy tudjak előre haladni a történettel – most tartok a 4. fejezetnél. Szörnyen boldog lennék, ha hagynátok néhány sort magatok után, ha elolvastátok a részt, hogy tudjam, hogy tetszett – tetszett-e egyáltalán. És akkor nem is húzom tovább a szót, jöjjön, aminek jönnie kell! Jó olvasást a Vérbosszú prológusához!

Il prologo

Azelőtt normális családunk volt. Csonka családunk, de az legalább többé-kevésbé normális volt, még úgy is, hogy az idősebb bátyámmal, Dimitrijjel hobbi szinten veszekedtünk, és napi rendszerességgel vívtunk vérre menő vitákat. A véleményünk soha, semmiben nem egyezett, és mindketten elvi kérdésnek tartottuk a saját igazunk megvédését.

A szüleink autóbalesete után ő lett a gyámunk – nekem, a kisebbik bátyámnak, és az öcsénknek –, és Dimitrij mindennél jobban imádott ebben a szerepkörben tetszelegni. Képtelen volt kihagyni akár csak egyetlen alkalmat is, amikor narcisztikusan fitogtathatta, hogy gyakorlatilag minden kérdésben az ő engedélyéhez vagyunk kötve – én legalábbis mindenképp. 

Azelőtt Dimitrijnek minden fontosabb volt a családnál, és semmi sem lehetett lényegesebb a munkájánál, és mégis, volt egyetlen egy közös bennünk. Bár a bátyámmal féktelen mód tudtunk haragudni egymásra, egy dologban félelmetesen hasonlítottunk. Mindketten időt, és energiát nem spórolva, végzetesen szerettük az öcsénket, Viktort, és bármit képesek voltunk megtenni, vagy kérdés nélkül félredobni érte. Ő volt az egyetlen személy, aki még arra is rá tudott venni minket, hogy ideiglenesen fegyverszünetet kössünk.

Azelőtt hétvégénként közösen jártunk Viktor hokimeccseire, és az ellentéteinket félrerakva, vállvetve szurkoltunk a milánói farkasok ificsapatának győzelméért. A meccs után pedig, ha úgy adódott, és Dimirtijnek ehhez volt kedve, akkor ellátogattunk fiatalabb bátyám koncertjeire. Andrejnek ugyanis feltett szándéka volt, hogy egy világhírű zenekar gitárosa lesz egyszer. Ezek a szombatok mindig jó hangulatban teltek, és bizarr módon ilyenkor sikerült a legjobban palástolnom, hogy mocskosul vonzódok Dimitrij legjobb barátjához, Alexhez.

Ő ugyanis néha kiállt értem a bátyámmal szemben, és egyébként is ott segített, ahol tudott – főleg a matekban, ami soha nem volt az erősségem bármennyire erőlködtem is, és bármennyire is ezt várta volna el Dimitrij. Alex felnőttként kezelt, holott nem voltam az, mégis megadta nekem a lehetőséget arra, hogy annak érezzem magam. És mindezért mérhetetlenül hálás voltam – talán éppen ez adta a vonzalmam alapját.

Azelőtt minden héten összeültünk a legjobb barátaimmal, beszélgettünk, nevettünk, zenéltünk és boldogok voltunk. Míg én az imádott koromfekete hangversenyzongora billentyűi mögött ültem, Dante a gitárját pengette, Elli pedig a hangjával kápráztatott el mindannyiunkat. Tavasszal, nyáron és koraősszel a hátsó kertben feküdtünk, ki-ki a maga dolgát csinálva – Dan a laptopját piszkálgatta, Elli dalszövegeket írogatott, én pedig rajongva merültem el a nagy realista regényekben, hogy aztán szó szerint idézhessek a kisöcsémnek vagy az iskolában, irodalomórán.

Azelőtt esténként közösen vacsoráztunk a testvéreimmel, Alexszel, és Dimitrij menyasszonyával, Tatiával. Fel-felidéztük a csodás szentpétervári gyerekkorunk emlékeit, azokból az időkből, mikor még teljes volt a család. Minden este egy kis Oroszországot teremtettünk a milánói ház étkezőjébe azáltal, hogy anyanyelvünkön társalogva felidéztük a pétervári kúria minden négyzetcentiméterét, és a hozzájuk fűződő történeteket.

Azelőtt, ha nem is mindig, de többnyire boldogok voltunk. Boldogok és elégedettek az életünkkel, amit Olaszországban megteremtettünk, amit Dimitrij és Alex egyedül építettek fel.

Azelőtt normális családunk volt és voltak barátaink.

De mindez csak nosztalgia, nem több keserédes emlékképeknél, a múlt dicsőségén és szépségén való kellemes elmélkedésnél, hiszen mindez azelőtt történt.

Az előtt, hogy a mindennapjaink fenekestül felfordultak.

Az előtt, hogy Dimitrij sutba dobta a munkáját, élete értelmét, és hogy a múltról, a családunk múltjáról lehullt a lepel. Hogy kiderült, senki nem az, akinek mondja magát, semmi nem az, aminek látszik, és hogy több ellenségünk van, mint azt valaha gondoltuk. Ellenségek, akik a vesztünket akarják.

Az előtt, hogy az olasz rendőrség tagjaival folytatott beszélgetések a napi rutinunk részévé váltak, hogy egy nyomozó lett a legjobb barátom, és hogy először láttam, fogtam és használtam éles lőfegyvert.

Az előtt, hogy az életünk kisiklott a megszokott kerékvágásból, és megindult valami olyan úton, amiről magunk sem tudtuk, merre tart. Hogy a családunknak egyetlen, új célja maradt, mert minden más mellékessé vált, mikor a bosszú, a véres és kegyetlen bosszú belebegett a szemünk elé, mint egyetlen és igaz irányadó és útmutató.

Az előtt, hogy az öcsémet kivégezték.