05

Cinque
Venni, vidi, vinsi –
Jöttem, láttam, győztem
A kezdet kezdetén magam sem gondoltam volna, hogy egy hónappal az öcsém halála után derűsen nevetek majd egy milánói kávézóban, Matteo Palazzolo társaságában. Szó sem volt arról, hogy a sebek begyógyultak volna, épp oly mélyek és égetőek voltak, mint mikor végignéztem Viktor megölését. Annyi történt csupán, hogy a fájdalmat tudatosan kizártam, vagyis inkább elnapoltam, és a gyász helyett más, pillanatnyilag fontosabb dolgokra koncentráltam. Azon a meglepően napos, február végi délutánon éppen arra, hogy mégis mi a büdös franc oka lehet annak, hogy több mint másfél hete nem hallottunk a kedvenc olasz maffiózóink felől.
Látszólagosan csend volt tehát, de én szilárdan hittem benne, hogy ez amolyan vihar előtti csend csupán. Az a fajta, amikor az ember maga is szinte teljesen elhiszi azt, hogy a napsütés valós, és hogy azok a felhők ott a távolban csupán ártalmatlan bárányfelhők. Aztán amikor mégis beüt a krach, az váratlanul éri, mint a villámcsapás a derült égből. Pedig a jelek ott voltak, csak nem vette a fáradtságot, hogy olvasson bennük.
A viszonylagos és időleges béke ellenére azért abban egyetértett a bátyám, Alex és Crusader, hogy továbbra sem szerencsés egyedül mászkálnom, és valahol, a sértődöttség álarca mögött, hajlottam egyetérteni velük. Azt nem értettem csupán, hogy ők, Dimitrij és Alex, miért nem szorulnak teljes körű felügyeletre, de sokáig nem firtattam. Mint ahogy abba is viszonylag hamar beletörődtem, hogy Matteo lett az állandó kísérőm mindenhova, és mint olyan, gyakorlatilag az egyetlen megmaradt barátom is. Sziklaszilárdan felállítottam ugyanis magamban azt az elvet, hogy történjen bármi, Ellit és Dantét a szükségesnél jobban nem keverem bele, ehhez viszont az kellett, hogy az iskolán kívül egyáltalán ne találkozzak velük, bármennyire sajgott is a szívem.