Cinque
– Venni, vidi,
vinsi –
Jöttem,
láttam, győztem
A kezdet kezdetén magam sem
gondoltam volna, hogy egy hónappal az öcsém halála után derűsen nevetek majd
egy milánói kávézóban, Matteo Palazzolo társaságában. Szó sem volt arról, hogy
a sebek begyógyultak volna, épp oly mélyek és égetőek voltak, mint mikor
végignéztem Viktor megölését. Annyi történt csupán, hogy a fájdalmat tudatosan
kizártam, vagyis inkább elnapoltam, és a gyász helyett más, pillanatnyilag
fontosabb dolgokra koncentráltam. Azon a meglepően napos, február végi
délutánon éppen arra, hogy mégis mi a büdös franc oka lehet annak, hogy több
mint másfél hete nem hallottunk a kedvenc olasz maffiózóink felől.
Látszólagosan csend volt tehát, de
én szilárdan hittem benne, hogy ez amolyan vihar előtti csend csupán. Az a
fajta, amikor az ember maga is szinte teljesen elhiszi azt, hogy a napsütés
valós, és hogy azok a felhők ott a távolban csupán ártalmatlan bárányfelhők.
Aztán amikor mégis beüt a krach, az váratlanul éri, mint a villámcsapás a
derült égből. Pedig a jelek ott voltak, csak nem vette a fáradtságot, hogy
olvasson bennük.
A viszonylagos és időleges béke
ellenére azért abban egyetértett a bátyám, Alex és Crusader, hogy továbbra sem
szerencsés egyedül mászkálnom, és valahol, a sértődöttség álarca mögött,
hajlottam egyetérteni velük. Azt nem értettem csupán, hogy ők, Dimitrij és
Alex, miért nem szorulnak teljes körű felügyeletre, de sokáig nem firtattam.
Mint ahogy abba is viszonylag hamar beletörődtem, hogy Matteo lett az állandó
kísérőm mindenhova, és mint olyan, gyakorlatilag az egyetlen megmaradt barátom
is. Sziklaszilárdan felállítottam ugyanis magamban azt az elvet, hogy történjen
bármi, Ellit és Dantét a szükségesnél jobban nem keverem bele, ehhez viszont az
kellett, hogy az iskolán kívül egyáltalán ne találkozzak velük, bármennyire
sajgott is a szívem.