Sziasztok!
Elérkezett
végre a nagy pillanat, a Bosszú nagy pillanata, amit már elképesztően régóta
várok – egészen azóta, hogy újra írni kezdtem a történetet. Elképesztően
köszönöm annak a hét embernek a megelőlegezett bizalmát, akik feliratkoztak a
blogra, remélem nem fogtok csalódni a történetben. Továbbá köszönöm mindenkinek
a bátorítást, és a pozitív visszajelzéseket azoktól, akik előzetesen olvasták a
prológust. Köszönöm Andinak az örökös lelkesedését, Stellának az előolvasást,
és Livinek a bétázást. Tényleg őszintén hálás vagyok. :)
Jövő
héten érkezik majd az első fejezet, ami már lényegesen hosszabb lesz, mint a prológus, utána pedig átállunk majd a kéthetes frissítésekre,
hogy tudjak előre haladni a történettel – most tartok a 4. fejezetnél. Szörnyen
boldog lennék, ha hagynátok néhány sort magatok után, ha elolvastátok a részt,
hogy tudjam, hogy tetszett – tetszett-e egyáltalán. És akkor nem is húzom
tovább a szót, jöjjön, aminek jönnie kell! Jó olvasást a Vérbosszú
prológusához!
Il prologo
Azelőtt
normális családunk volt. Csonka családunk,
de az legalább többé-kevésbé normális volt, még úgy is, hogy az idősebb
bátyámmal, Dimitrijjel hobbi szinten veszekedtünk, és napi rendszerességgel
vívtunk vérre menő vitákat. A véleményünk soha, semmiben nem egyezett, és
mindketten elvi kérdésnek tartottuk a saját igazunk megvédését.
A
szüleink autóbalesete után ő lett a gyámunk – nekem, a kisebbik bátyámnak, és
az öcsénknek –, és Dimitrij mindennél jobban imádott ebben a szerepkörben
tetszelegni. Képtelen volt kihagyni akár csak egyetlen alkalmat is, amikor
narcisztikusan fitogtathatta, hogy gyakorlatilag minden kérdésben az ő
engedélyéhez vagyunk kötve – én legalábbis mindenképp.
Azelőtt
Dimitrijnek minden fontosabb volt a családnál, és semmi sem lehetett
lényegesebb a munkájánál, és mégis, volt egyetlen egy közös bennünk. Bár a
bátyámmal féktelen mód tudtunk haragudni egymásra, egy dologban félelmetesen
hasonlítottunk. Mindketten időt, és energiát nem spórolva, végzetesen szerettük
az öcsénket, Viktort, és bármit képesek voltunk megtenni, vagy kérdés nélkül
félredobni érte. Ő volt az egyetlen személy, aki még arra is rá tudott venni
minket, hogy ideiglenesen fegyverszünetet kössünk.
Azelőtt
hétvégénként közösen jártunk Viktor hokimeccseire, és az ellentéteinket
félrerakva, vállvetve szurkoltunk a milánói farkasok ificsapatának győzelméért.
A meccs után pedig, ha úgy adódott, és Dimirtijnek ehhez volt kedve, akkor
ellátogattunk fiatalabb bátyám koncertjeire. Andrejnek ugyanis feltett szándéka
volt, hogy egy világhírű zenekar gitárosa lesz egyszer. Ezek a szombatok mindig
jó hangulatban teltek, és bizarr módon ilyenkor sikerült a legjobban palástolnom,
hogy mocskosul vonzódok Dimitrij legjobb barátjához, Alexhez.
Ő
ugyanis néha kiállt értem a bátyámmal szemben, és egyébként is ott segített,
ahol tudott – főleg a matekban, ami soha nem volt az erősségem bármennyire
erőlködtem is, és bármennyire is ezt várta volna el Dimitrij. Alex felnőttként
kezelt, holott nem voltam az, mégis megadta nekem a lehetőséget arra, hogy
annak érezzem magam. És mindezért mérhetetlenül hálás voltam – talán éppen ez
adta a vonzalmam alapját.
Azelőtt
minden héten összeültünk a legjobb barátaimmal, beszélgettünk, nevettünk, zenéltünk
és boldogok voltunk. Míg én az imádott koromfekete hangversenyzongora
billentyűi mögött ültem, Dante a gitárját pengette, Elli pedig a hangjával
kápráztatott el mindannyiunkat. Tavasszal, nyáron és koraősszel a hátsó kertben
feküdtünk, ki-ki a maga dolgát csinálva – Dan a laptopját piszkálgatta, Elli
dalszövegeket írogatott, én pedig rajongva merültem el a nagy realista
regényekben, hogy aztán szó szerint idézhessek a kisöcsémnek vagy az iskolában,
irodalomórán.
Azelőtt
esténként közösen vacsoráztunk a testvéreimmel, Alexszel, és Dimitrij
menyasszonyával, Tatiával. Fel-felidéztük a csodás szentpétervári gyerekkorunk
emlékeit, azokból az időkből, mikor még teljes volt a család. Minden este egy
kis Oroszországot teremtettünk a milánói ház étkezőjébe azáltal, hogy
anyanyelvünkön társalogva felidéztük a pétervári kúria minden
négyzetcentiméterét, és a hozzájuk fűződő történeteket.
Azelőtt,
ha nem is mindig, de többnyire boldogok voltunk. Boldogok és elégedettek az
életünkkel, amit Olaszországban megteremtettünk, amit Dimitrij és Alex egyedül
építettek fel.
Azelőtt
normális családunk volt és voltak barátaink.
De
mindez csak nosztalgia, nem több keserédes emlékképeknél, a múlt dicsőségén és
szépségén való kellemes elmélkedésnél, hiszen mindez azelőtt történt.
Az
előtt, hogy a mindennapjaink fenekestül felfordultak.
Az
előtt, hogy Dimitrij sutba dobta a munkáját, élete értelmét, és hogy a múltról,
a családunk múltjáról lehullt a lepel. Hogy kiderült, senki nem az, akinek
mondja magát, semmi nem az, aminek látszik, és hogy több ellenségünk van, mint
azt valaha gondoltuk. Ellenségek, akik a vesztünket akarják.
Az
előtt, hogy az olasz rendőrség tagjaival folytatott beszélgetések a napi
rutinunk részévé váltak, hogy egy nyomozó lett a legjobb barátom, és hogy
először láttam, fogtam és használtam éles lőfegyvert.
Az
előtt, hogy az életünk kisiklott a megszokott kerékvágásból, és megindult
valami olyan úton, amiről magunk sem tudtuk, merre tart. Hogy a családunknak egyetlen,
új célja maradt, mert minden más mellékessé vált, mikor a bosszú, a véres és
kegyetlen bosszú belebegett a szemünk elé, mint egyetlen és igaz irányadó és
útmutató.
Az előtt, hogy az öcsémet kivégezték.