02

Due
– Panem et circenses –
Kenyeret és cirkuszt
A kijelentésem a vérbosszúról nagy vihart kavart. Persze, megértettem Alex aggodalmát, ugyanakkor rettentően zavart az, hogy ennyire ellene van az egésznek. Nem értette, hogy miért fontos nekem, nem értette, hogy miért akarom ennyire. Pedig egyértelmű volt, mert ő is, és mindenki más is pontosan tudta azt, hogy Viktor volt a legfontosabb személy az életemben. Ennél fogva pedig bárki, aki az öcsémnek ártott, nekem ártott, és ez tette az egészet még személyesebbé. A mi kultúránkban borzasztóan fontos a család, mondhatni minden felett áll, éppen ezért lepett meg annyira az, hogy Dimitrij magányos, szótlan beletörődéssel nyugtázta az egészet.
Bosszantott a hozzáállásuk, és vérszemet kaptam. A családom nem akart segíteni, de legalább két olyan embert tudtam, akik lesben állva vártak arra, hogy felkeressem őket. Előkotortam hát a fekete bőrtáskámból a gyűrött, kissé szakadt névjegykártyát, amit Crusader még hetekkel ezelőtt nyomott a kezembe. Akkor, Alex kórházi szobája előtt állva teljesen szükségtelennek éreztem, mert szentül hittem abban, hogy a családom maximális támogatását élvezem, így abban is, hogy soha nem kell majd a rendőrséghez fordulnom. De jelen helyzetemben már ott tartottam, hogy értékelni kezdtem a szőke nyomozó bosszantó akaratosságát.
Az ágyam szélén ülve forgattam az egyik kezemben a cetlivé satnyult névkártyát, míg a másikban a telefonomat tartottam. Még mindig nem voltam meggyőződve arról, hogy jó ötlet-e ez az egész, de mielőtt meggondolhattam volna magamat, tárcsáztam a számot. Crusader az első csörgésre felvette, hogy aztán pár szóban lebeszéljünk egy találkát, egy a milánói rendőr főkapitánysághoz közeli kávézóba.  

01

Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt is az első fejezet, két hét múlva pedig folytatjuk Rináék kalandjait. Nagyon szépen köszönöm a pipákat, az új feliratkozókat és a díjat is, a napokban ígérem, kiteszem majd :3 Remélem tetszeni fog a fejezet, és elkezditek majd megkedvelni a szereplőket, a cselekményt… A hozzászólásokat ezúttal is nagyon-nagyon nagy szeretettel és örömmel fogadnám. Jó olvasást!

Uno
– Morire ti salutano –
A halálba menők köszöntenek
Gyűlölöm a temetéseket.
Nem elég, hogy a saját gyászom készült éppen elnyelni, hogy a napok óta tartó nyomás a mellkasomon a tetőpontjára ért, vagy hogy a több mint egy hete megállíthatatlanul patakzó könnyeim már vörösre marták a szememet, és hogy a tüdőmbe tizenegy napja nem áramlott be egy egészséges levegővétel. De látni kellett a családtagok, a rokonok pillantását, azt a szánakozást, ami mélyen ugyan, de ott ült minden résztvevő tekintetében. Pedig soha nem láttuk őket. Nem adtak hírt magukról, és nem kerestek minket egyszer sem, mióta Olaszországba költöztünk. Azonban a temetés híre összecsődítette az összes sosem látott családtagot, hiszen ez egy lehetőség volt arra, hogy szánakozóan tekinthessenek ránk, és felülemelkedve a saját nyomorukon, másokon kárörvendjenek.
Ott álltunk a ravatalozó mellett, a huszonötödik zsebkendőt is telesírva, és csak jöttek, és jöttek, és ugyanazt az elnéző sajnálatot láttam az összes szempárban, és ettől üvölteni tudtam volna, de nem tettem. Nem üvöltöttem, nem szóltam egy szót sem, csak egy aprót bólintva megköszöntem a részvétet. Nem is lettem volna képes többet mondani, az újra és újra feltörő hisztérikus zokogástól. Csak álltunk a nyitott koporsó mellett, és néztem az öcsémet. Olyan volt, mintha csak aludna, attól eltekintve, hogy a bőre még önmagához képest is természetellenesen világosnak tűnt. Figyeltem azt a tizenkét éves, gyermeki arcot, amit annyira szerettem, szeretek. A szemébe lógó szőke tincs láttán késztetést éreztem rá, hogy odébb tűrjem, ahogy mindig, de a szorosan mögöttem álló Alex elkapta a karom, mikor már épp nyúltam volna Viktor felé.
A rohadt életbe is, nem szabadna itt lennie! – cikázott keresztül rajtam újból, ezredszer is a felismerés. Ismét feltörő zokogásomat Alex mellkasába igyekeztem fojtani. El akartam menni innen, elbújni vissza a szobám mélyére, ahol az elmúlt egy hetemet is töltöttem. Nem akartam belegondolni a tényekbe, és nem akartam elfogadni a valóságot. De olyan arcátlan módon tolakodott be az életembe, hogy képtelen voltam figyelmen kívül hagyni.

00

Sziasztok!
Elérkezett végre a nagy pillanat, a Bosszú nagy pillanata, amit már elképesztően régóta várok – egészen azóta, hogy újra írni kezdtem a történetet. Elképesztően köszönöm annak a hét embernek a megelőlegezett bizalmát, akik feliratkoztak a blogra, remélem nem fogtok csalódni a történetben. Továbbá köszönöm mindenkinek a bátorítást, és a pozitív visszajelzéseket azoktól, akik előzetesen olvasták a prológust. Köszönöm Andinak az örökös lelkesedését, Stellának az előolvasást, és Livinek a bétázást. Tényleg őszintén hálás vagyok. :)
Jövő héten érkezik majd az első fejezet, ami már lényegesen hosszabb lesz, mint a prológus, utána pedig átállunk majd a kéthetes frissítésekre, hogy tudjak előre haladni a történettel – most tartok a 4. fejezetnél. Szörnyen boldog lennék, ha hagynátok néhány sort magatok után, ha elolvastátok a részt, hogy tudjam, hogy tetszett – tetszett-e egyáltalán. És akkor nem is húzom tovább a szót, jöjjön, aminek jönnie kell! Jó olvasást a Vérbosszú prológusához!

Il prologo
Azelőtt normális családunk volt. Csonka családunk, de az legalább többé-kevésbé normális volt, még úgy is, hogy az idősebb bátyámmal, Dimitrijjel hobbi szinten veszekedtünk, és napi rendszerességgel vívtunk vérre menő vitákat. A véleményünk soha, semmiben nem egyezett, és mindketten elvi kérdésnek tartottuk a saját igazunk megvédését.
A szüleink autóbalesete után ő lett a gyámunk – nekem, a kisebbik bátyámnak, és az öcsénknek –, és Dimitrij mindennél jobban imádott ebben a szerepkörben tetszelegni. Képtelen volt kihagyni akár csak egyetlen alkalmat is, amikor narcisztikusan fitogtathatta, hogy gyakorlatilag minden kérdésben az ő engedélyéhez vagyunk kötve – én legalábbis mindenképp. 
Azelőtt Dimitrijnek minden fontosabb volt a családnál, és semmi sem lehetett lényegesebb a munkájánál, és mégis, volt egyetlen egy közös bennünk. Bár a bátyámmal féktelen mód tudtunk haragudni egymásra, egy dologban félelmetesen hasonlítottunk. Mindketten időt, és energiát nem spórolva, végzetesen szerettük az öcsénket, Viktort, és bármit képesek voltunk megtenni, vagy kérdés nélkül félredobni érte. Ő volt az egyetlen személy, aki még arra is rá tudott venni minket, hogy ideiglenesen fegyverszünetet kössünk.
Azelőtt hétvégénként közösen jártunk Viktor hokimeccseire, és az ellentéteinket félrerakva, vállvetve szurkoltunk a milánói farkasok ificsapatának győzelméért. A meccs után pedig, ha úgy adódott, és Dimirtijnek ehhez volt kedve, akkor ellátogattunk fiatalabb bátyám koncertjeire. Andrejnek ugyanis feltett szándéka volt, hogy egy világhírű zenekar gitárosa lesz egyszer. Ezek a szombatok mindig jó hangulatban teltek, és bizarr módon ilyenkor sikerült a legjobban palástolnom, hogy mocskosul vonzódok Dimitrij legjobb barátjához, Alexhez.
Ő ugyanis néha kiállt értem a bátyámmal szemben, és egyébként is ott segített, ahol tudott – főleg a matekban, ami soha nem volt az erősségem bármennyire erőlködtem is, és bármennyire is ezt várta volna el Dimitrij. Alex felnőttként kezelt, holott nem voltam az, mégis megadta nekem a lehetőséget arra, hogy annak érezzem magam. És mindezért mérhetetlenül hálás voltam – talán éppen ez adta a vonzalmam alapját.
Azelőtt minden héten összeültünk a legjobb barátaimmal, beszélgettünk, nevettünk, zenéltünk és boldogok voltunk. Míg én az imádott koromfekete hangversenyzongora billentyűi mögött ültem, Dante a gitárját pengette, Elli pedig a hangjával kápráztatott el mindannyiunkat. Tavasszal, nyáron és koraősszel a hátsó kertben feküdtünk, ki-ki a maga dolgát csinálva – Dan a laptopját piszkálgatta, Elli dalszövegeket írogatott, én pedig rajongva merültem el a nagy realista regényekben, hogy aztán szó szerint idézhessek a kisöcsémnek vagy az iskolában, irodalomórán.
Azelőtt esténként közösen vacsoráztunk a testvéreimmel, Alexszel, és Dimitrij menyasszonyával, Tatiával. Fel-felidéztük a csodás szentpétervári gyerekkorunk emlékeit, azokból az időkből, mikor még teljes volt a család. Minden este egy kis Oroszországot teremtettünk a milánói ház étkezőjébe azáltal, hogy anyanyelvünkön társalogva felidéztük a pétervári kúria minden négyzetcentiméterét, és a hozzájuk fűződő történeteket.
Azelőtt, ha nem is mindig, de többnyire boldogok voltunk. Boldogok és elégedettek az életünkkel, amit Olaszországban megteremtettünk, amit Dimitrij és Alex egyedül építettek fel.
Azelőtt normális családunk volt és voltak barátaink.
De mindez csak nosztalgia, nem több keserédes emlékképeknél, a múlt dicsőségén és szépségén való kellemes elmélkedésnél, hiszen mindez azelőtt történt.
Az előtt, hogy a mindennapjaink fenekestül felfordultak.
Az előtt, hogy Dimitrij sutba dobta a munkáját, élete értelmét, és hogy a múltról, a családunk múltjáról lehullt a lepel. Hogy kiderült, senki nem az, akinek mondja magát, semmi nem az, aminek látszik, és hogy több ellenségünk van, mint azt valaha gondoltuk. Ellenségek, akik a vesztünket akarják.
Az előtt, hogy az olasz rendőrség tagjaival folytatott beszélgetések a napi rutinunk részévé váltak, hogy egy nyomozó lett a legjobb barátom, és hogy először láttam, fogtam és használtam éles lőfegyvert.
Az előtt, hogy az életünk kisiklott a megszokott kerékvágásból, és megindult valami olyan úton, amiről magunk sem tudtuk, merre tart. Hogy a családunknak egyetlen, új célja maradt, mert minden más mellékessé vált, mikor a bosszú, a véres és kegyetlen bosszú belebegett a szemünk elé, mint egyetlen és igaz irányadó és útmutató.
Az előtt, hogy az öcsémet kivégezték.