09

Nove
– Le due facce della medaglia –
Az érme két oldala
Fabio kendője, csak akkor került le a szememről, mikor már zárt térben voltunk, egészen pontosan egy párfokos lépcsővel feljebb, a bejárati ajtón belül, egy jobbra fordulás után egy hosszú lépcsővel feljebb, majd itt egy bal kanyar utáni hosszú séta eredményeképp egy szobában.
Az olasz gyakorlatilag szóra sem méltatott, csak belökött az ajtón, majd kilépett és becsapta maga mögött. Hallottam, hogy kattant a zár, és hogy egyre halkuló, tompa léptekkel elindult a folyosón. Csönd ereszkedett a szobára, és a hirtelen beálló némaságban rettentően egyedül éreztem magamat, és féltem. Tovaszállt a dühöm, vagy csak elnyomta a pánik, mindenesetre remegés lett úrrá a testemen.
Nem tudtam, mi vár rám, nem tudtam, hogy hogyan fogok kimászni ebből. Sokszor előfordult, hogy kisebb-nagyobb bajba keveredtem, de mindig olyan keretek között maradtam, amikből kiláttam. De itt, itt nem láttam semmit, a piszkosszürke falakon kívül, csak azt éreztem, hogy egyre szorul a hurok a nyakam körül. Hirtelen égetően szúrni kezdett a mellkasom, és elszorult a torkom. Nem kaptam levegőt, mert eszembe jutott, hogy talán soha többet nem látom majd a bátyámat, Alexet, vagy bárki mást, aki valaha is fontos volt.