Sette
– Non
giudicate per non essere giudicati –
Ne ítélj, hogy ne ítéltess
Az egész házra félelmetes és bénító
csönd ereszkedett, mikor a bejárati ajtó nyílt, és egy hűvös fuvallat
kíséretében belépett Alex. Az addig a kanapén ücsörgő Will olyan tempóban
pattant fel, hogy szemmel szinte követni sem lehetett, majd a kabátját magára
kapva, köszönést mormogva kiiszkolt a házból. Konfliktust észlelt, és egy vita viharának
előszelét. Olyan dolgokat, amiknek nem akart szem- és fültanúja lenni. Olyan
dolgokat, amiket legszívesebben én se csináltam volna végig.
Fogalmam sem volt arról, mit
mondhattam volna a fiúnak. Tudtam, hogy szükségem van rá, és a támogatására, mert
nélküle nem nyerhetem meg ezt a háborút, még csak egyetlen átkozott csatáját
sem. De tudtam azt is, hogy egyelőre nem lennék képes újra bízni benne, azok
után, amit láttam. Még akkor sem, hogyha Alex racionális magyarázattal szolgált
volna a történtekre – ugyanis erőteljes kétségeim voltak a ennek a létét
illetően. Olyasmi érvelésben pedig végképp nem hittem, ami adott esetben
felmenthetné Alexet a szememben.
Nem szóltam egy szót sem, és bár
engem feszélyezett a némaság, úgy tűnt, a fiú tökéletesen jól elevickél benne.
A zavar legkisebb jele nélkül sétált a kanapéhoz, majd helyet foglalt ott, ahol
percekkel ezelőtt még Crusader ült. Az oly’ jól ismert sötétbarna tekintetét az
előtte álló, üveglapú dohányzóasztalba fúrta, és láthatóan, egyhamar nem tervezett
megszólalni. Így hát röviden vállat vontam, és visszafordultam a zongorához.
