04

Quattro

– La fortuna aiuta gli audaci –

Bátraké a szerencse

Az este jó hangulatban telt, de Dan és Elli minden próbálkozása ellenére sem voltam maradéktalanul felszabadult. Valahányszor a tekintetem a pultnál üldögélő Matteo felé vándorolt, belém nyilallt a felismerés, hogy ez – a mulatozás, önfeledtség, szórakozás – már nem az én világom. Ráadásul nem bírtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy azzal, hogy a barátaimmal mutatkozok, újabb támadási felületet mutatok magamból. Olyan emberek sorozatát, akik fontosak, és akiken keresztül így sebezhető vagyok. Veszélybe sodortam őket, és ez hatalmas önzőség volt tőlem, de szükségem volt a barátaim közelségére.

Mérhetetlenül hálás voltam nekik azért, mert a történtek ellenére sem tekintettek rám úgy, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatnék, és ugyanúgy ment az adok-kapok, és a piszkálódás, ahogy mindig. A velük való barátságom alapja volt ez, enélkül elképzelni sem tudtam volna a kapcsolatunkat. Éppen Elli „szánalmas matektudásomra” tett beszólásán látszat-duzzogtam, amikor egy fülig érő szájú, barna hajú, hátracsapott baseball sapkás srác levágódott az asztalunknál magányosan álldogáló, üres székre – Castor volt az, Andrej legjobb barátja. Kíváncsian tekintettem a háta mögé, a bátyámat keresve, ám sehol nem láttam a szőke hajkoronáját.

– A bátyám hol hagytad? – kérdeztem összevont szemöldökkel, miután két puszival köszöntöttem a Super Troupert dudorászó, mindig vidám fiút. Kérdésem hallván arca elkomorult, és még a méltán híres ABBA dalt is abbahagyta.

03

Tre

– Il fine giustifica i mezzi –

A cél szentesíti az eszközt

Fondorlatos tervet eszeltem ki. Rendben, aláírom, fondorlatos éppenséggel nem volt, és igazából tervnek sem lehetett volna nevezni, de elhatározásnak megfelelt. Sereget akartam toborozni magam mögé, ennek első lépését pedig abban láttam, hogy a bátyámat a saját oldalamra állítom. Dimitrij nem volt nagy, befolyásos ember, legalábbis Olaszországot érintően nem. A Dolohov család ügyeibe ugyanakkor volt beleszólása, és adtak a véleményére a család nagy hazában maradt tagjai is.

Halvány sejtéseim voltak csak azt illetően, hogy egészen pontosan kivel állunk szemben, és ezeket is zömmel mendemondákra, és a Fabio mellett szerzett tapasztalataimra alapoztam. Abban ugyanakkor biztos voltam, hogy egy pár harcias Dolohovval az oldalamon lényegesen könnyebb küzdelemre számíthatok. Szükségem volt rájuk, de főleg Dimitrijre, a támogatására, és arra, hogy mellém álljon. Hogy ő is annyira bosszút akarjon állni rajtuk, mint én.

Nem tudtam, miért találtak meg minket, és azt sem tudtam, Fabio mit akart ma délután. De kezdtem kapizsgálni, hogy egy istenverte háború kellős közepébe csöppentem, és ehhez mérten akartam tovább játszani. Nem hittem a könyörületességben, a megbocsátásban. Akkor nem, ha a családom bántották, hiszen már Hammurapi is kihirdette annak idején, hogy szemet szemért, fogat fogért. Nem hittem az isteni gondviselésben sem, mert ha létezett volna, akkor Viktor még mindig élt volna, és az egész problémát csírájában el lehetett volna fojtani.

– Gyimka, beszélnünk kell! – rontottam be a bátyám dolgozószobájába, ahogy hazaértem. Végigmértem az asztala mögött ülő testvéremet, és meg kellett állapítanom, hogy azért őt is megviselte az öcsénk elvesztése. Bár továbbra is jó kiállású volt, a sötétkék pulóver kissé lógott rajta, mintha nem az övé lett volna, szőke haja nem volt pedánsan beállítva, kék szemében pedig sátrat ütött valamiféle átokverte szomorúság. Mind gyászoltunk, csak mind másképp dolgoztunk fel a veszteségünket. Meg akartam érteni Dimitrijt, de azt akartam, ő is értsen meg engem. Segíteni akartam neki, közben a segítségét kérve. Szentül hittem, hogy a legjobb út a céljaim eléréséhez a puritán őszinteség, és az, ha nyílt kártyákkal játszok.