10

Dieci
– Liberaci dal male –
Szabadíts meg a gonosztól
A karom sajgott, miközben sétáltam az aszfaltozott úton, el a Mastorianni villától. Még mindig nem sikerült teljesen feldolgoznom a történteket. Azt, hogy Max csak így, szó nélkül elengedett, és hogy lényegében az összes belső viszályukat felfedte előttem. Mármint, persze, naiv gondolat volt azt hinni, hogy ennyiben kimerült az összes családi problémájuk, de abban minden kétséget kizáróan biztos voltam, hogy ez adta az alapját. Az, ahogyan Damiano, Gregorio és Fabio kezelték Alessandrát; mintha nem is ember lett volna.
Ez a gondolat rémesen felháborított. Egyrészről azért, mert senki nem érdemli meg azt, hogy így bánjanak vele. Másrészt ez egy újabb ok volt, amivel tovább szíthattam magamban a Mastroiannik iránti gyűlöletemet, erősítve az elköteleződésem a bosszúhoz. Harmadrészt pedig valamilyen fura, elfuserált okból kifolyólag meg akartam menteni Alét. Az öcsémet nem sikerült, az egyik bátyám feladta, én pedig kizártnak tartottam, hogy ép ésszel megússzam. De a lányban láttam a lehetőséget, hogy kijusson ebből, hogy ténylegesen túlélje, túljusson rajta, és új életet kezdhessen, és… Annyi mindent veszített, hogy meg akartam adni neki a lehetőséget rá. Tizenhat évet elvettek az életéből azzal, hogy nem hagyták őt ténylegesen élni, és tudtam, hogy ezért – persze Damianoék elbaszottságán kívül –, részben az én családom is felelős volt. És úgy gondoltam, hogy ez talán egy kis feloldozást jelenthet majd a jövőre nézve.
A telefonomat Fabio franc se tudja, mikor, de elvette, így kénytelen voltam gyalogolni az első istenverte buszmegállóig, hogy megtudjam, legalább hozzávetőlegesen, hogy hol vagyok. Noha láthatóan az olasz szeretett a Mastroianni birtokon időzni, én sosem jártam itt előtte, azokban az időkben sem, mikor együtt voltam vele. Volt ugyanis egy lakása a belvárosban, és azon ritka alkalmakkor, mikor nem egy kávézóban, a sulinál, egy parkban, vagy egy bárban találkoztunk, oda mentünk.