09

Nove
– Le due facce della medaglia –
Az érme két oldala
Fabio kendője, csak akkor került le a szememről, mikor már zárt térben voltunk, egészen pontosan egy párfokos lépcsővel feljebb, a bejárati ajtón belül, egy jobbra fordulás után egy hosszú lépcsővel feljebb, majd itt egy bal kanyar utáni hosszú séta eredményeképp egy szobában.
Az olasz gyakorlatilag szóra sem méltatott, csak belökött az ajtón, majd kilépett és becsapta maga mögött. Hallottam, hogy kattant a zár, és hogy egyre halkuló, tompa léptekkel elindult a folyosón. Csönd ereszkedett a szobára, és a hirtelen beálló némaságban rettentően egyedül éreztem magamat, és féltem. Tovaszállt a dühöm, vagy csak elnyomta a pánik, mindenesetre remegés lett úrrá a testemen.
Nem tudtam, mi vár rám, nem tudtam, hogy hogyan fogok kimászni ebből. Sokszor előfordult, hogy kisebb-nagyobb bajba keveredtem, de mindig olyan keretek között maradtam, amikből kiláttam. De itt, itt nem láttam semmit, a piszkosszürke falakon kívül, csak azt éreztem, hogy egyre szorul a hurok a nyakam körül. Hirtelen égetően szúrni kezdett a mellkasom, és elszorult a torkom. Nem kaptam levegőt, mert eszembe jutott, hogy talán soha többet nem látom majd a bátyámat, Alexet, vagy bárki mást, aki valaha is fontos volt.

08

Otto
– Dal paradiso all’inferno –
A mennyből a pokolba

Azok után, hogy Alex felfedte a kártyáit előttem, önkéntelenül is fedezékbe vonultam. Odaveszett a vak bizalmam, és a terveimmel egyre csak Crusadert bombáztam, meg a mindennapjaimban újra szervesen részt vevő Matteót. Eleinte rémesen furcsa volt, hogy lényegében a napom minden pillanatában legalább egy rendőr van mellettem, de különös biztonságérzetet adott, így hát hamar hozzászoktam.
Tulajdonképpen egy idő után elkezdtem élvezni azt, hogy minden nap suli után nyomozósat játszhattam valamelyik rendőrrel. Bár ők kifejezetten gyűlölték a tényt, hogy én játék szintjére degradáltam a rideg valóságot, de könnyebb volt vele így megbirkózni. Egyszer, egy különösen szerencsés napon, Will még egy megfigyelésre is magával vitt. Igaz, csak ültünk a kocsiban, kávéztunk, meg borzalmas utcai pizzát ettünk, miközben semmiségekről csevegtünk, de én élveztem. Ráadásul hasznos is volt, mert rengeteg információhoz jutottunk – legalábbis a nyomozó váltig állította, hogy így van, én azonban nem értettem, hogy az, hogy embereket láttunk bemenni helyekre, hogyan visz bármiben is előbbre, de bíztam Crusaderben.
A nyomozó elmondása szerint voltak beépített zsaruk a Mastroianniknál, ennek ellenére sem tudtak semmit arról, hogy hol találhatnánk meg őket, vagy hol üthetnénk rajtuk. Vagy tudták, csak nem akarták elmondani, mert nem akarták, hogy bármi hülyeséget csináljak.
– Arra még nem gondoltak – kezdtem, harapva egyet a mostanra már rémesen hideg pizzámból –, hogy ugyanúgy, ahogy nekünk vannak beépített embereink náluk, úgy nekik is a rendőrségen?
– Tudjuk, hogy belső emberekkel dolgoznak – sóhajtott fel Crusader, a mostanra már kissé túl hosszúra nőtt, sötétszőke tincseibe túrva. – Ezért kezelünk minden, a szervezetükkel kapcsolatos ügyet kiemelten bizalmasan. És mindenki, aki az egységhez kerül, többszörös átvilágításon megy keresztül.

07

Sette
– Non giudicate per non essere giudicati –
Ne ítélj, hogy ne ítéltess
Az egész házra félelmetes és bénító csönd ereszkedett, mikor a bejárati ajtó nyílt, és egy hűvös fuvallat kíséretében belépett Alex. Az addig a kanapén ücsörgő Will olyan tempóban pattant fel, hogy szemmel szinte követni sem lehetett, majd a kabátját magára kapva, köszönést mormogva kiiszkolt a házból. Konfliktust észlelt, és egy vita viharának előszelét. Olyan dolgokat, amiknek nem akart szem- és fültanúja lenni. Olyan dolgokat, amiket legszívesebben én se csináltam volna végig.
Fogalmam sem volt arról, mit mondhattam volna a fiúnak. Tudtam, hogy szükségem van rá, és a támogatására, mert nélküle nem nyerhetem meg ezt a háborút, még csak egyetlen átkozott csatáját sem. De tudtam azt is, hogy egyelőre nem lennék képes újra bízni benne, azok után, amit láttam. Még akkor sem, hogyha Alex racionális magyarázattal szolgált volna a történtekre – ugyanis erőteljes kétségeim voltak a ennek a létét illetően. Olyasmi érvelésben pedig végképp nem hittem, ami adott esetben felmenthetné Alexet a szememben.
Nem szóltam egy szót sem, és bár engem feszélyezett a némaság, úgy tűnt, a fiú tökéletesen jól elevickél benne. A zavar legkisebb jele nélkül sétált a kanapéhoz, majd helyet foglalt ott, ahol percekkel ezelőtt még Crusader ült. Az oly’ jól ismert sötétbarna tekintetét az előtte álló, üveglapú dohányzóasztalba fúrta, és láthatóan, egyhamar nem tervezett megszólalni. Így hát röviden vállat vontam, és visszafordultam a zongorához.

06

Sei
– Occhio per occhio –
Szemet szemért
Fáradtan és megtörve estem be a kísértetiesen néma, üres házba. Össze voltam zavarodva, zúgott a fejem, és hirtelen az egész eddigi életem bizonytalanná vált. Alexre vakon, kérdések nélkül bíztam volna rá magamat és bárkit, akit szeretek, és egészen eddig a napig úgy hittem, hogy ő az egyetlen olyan ember az életemben, aki képtelen lenne arra, hogy hazudjon nekem. Mégis, jól láthatóan egy ordítóan nagy hazugságot épített maga köré, és tökéletes kényelembe helyezte magát a titkai között.
A fejemet megrázva sétáltam be a nappaliba, amitől a fájdalom végighasított az egész testemen. Sóhajtva rogytam le a kanapéra, annak az egy dolognak a biztos tudatában, hogy nem akarok Alexszel beszélni, és a legkevésbé sem vagyok kíváncsi a magyarázkodására. Őrülten dühös voltam rá, de túl a haragon, belül, a lelkem mélyén féltem. Rettegtem attól, hogy ez a hazugság felborít és megcáfol mindent, amit eddig a fiúról gondoltam. Hogyha megtudom Alex indokait, képtelen leszek rá ugyanúgy nézni; hogy akkor a ködbe vész az az ember, akit ismertem és szerettem.
Olyan ingatag volt minden, ingatag voltam én magam is, és ezen nem segített az sem, hogy a fájdalomtól lüktetett az arcom, ahol az olasz ipse megütött a puskatussal. A csuklómat már most sötét zúzódások ékesítették, a férfi szorításai nyomán, és az egész világ mocskát éreztem magamon. Égető szükségét éreztem egy forró fürdőnek, de tudtam, akkor egyedül maradnék a gondolataimmal, és abban a pillanatban bármi mást szívesebben csináltam volna a gondolkodásnál.
– Borzalmasan néz ki – hallottam meg Crusader mély, karcos hangját keresztülcikázni a nappalin. Meglepetten kaptam oda a pillantásom, mert már egészen meg is feledkeztem a jelenlétéről. Ahogy tekintetem végigfutattam rajta, megakadtam a vállánál vöröslő kabátjánál, amitől ráncba szaladt a homlokom.