08

Otto

– Dal paradiso all’inferno –

A mennyből a pokolba

Azok után, hogy Alex felfedte a kártyáit előttem, önkéntelenül is fedezékbe vonultam. Odaveszett a vak bizalmam, és a terveimmel egyre csak Crusadert bombáztam, meg a mindennapjaimban újra szervesen részt vevő Matteót. Eleinte rémesen furcsa volt, hogy lényegében a napom minden pillanatában legalább egy rendőr van mellettem, de különös biztonságérzetet adott, így hát hamar hozzászoktam.

Tulajdonképpen egy idő után elkezdtem élvezni azt, hogy minden nap suli után nyomozósat játszhattam valamelyik rendőrrel. Bár ők kifejezetten gyűlölték a tényt, hogy én játék szintjére degradáltam a rideg valóságot, de könnyebb volt vele így megbirkózni. Egyszer, egy különösen szerencsés napon, Will még egy megfigyelésre is magával vitt. Igaz, csak ültünk a kocsiban, kávéztunk, meg borzalmas utcai pizzát ettünk, miközben semmiségekről csevegtünk, de én élveztem. Ráadásul hasznos is volt, mert rengeteg információhoz jutottunk – legalábbis a nyomozó váltig állította, hogy így van, én azonban nem értettem, hogy az, hogy embereket láttunk bemenni helyekre, hogyan visz bármiben is előbbre, de bíztam Crusaderben.

A nyomozó elmondása szerint voltak beépített zsaruk a Mastroianniknál, ennek ellenére sem tudtak semmit arról, hogy hol találhatnánk meg őket, vagy hol üthetnénk rajtuk. Vagy tudták, csak nem akarták elmondani, mert nem akarták, hogy bármi hülyeséget csináljak.

– Arra még nem gondoltak – kezdtem, harapva egyet a mostanra már rémesen hideg pizzámból –, hogy ugyanúgy, ahogy nekünk vannak beépített embereink náluk, úgy nekik is a rendőrségen?

– Tudjuk, hogy belső emberekkel dolgoznak – sóhajtott fel Crusader, a mostanra már kissé túl hosszúra nőtt, sötétszőke tincseibe túrva. – Ezért kezelünk minden, a szervezetükkel kapcsolatos ügyet kiemelten bizalmasan. És mindenki, aki az egységhez kerül, többszörös átvilágításon megy keresztül.

07

Sette

– Non giudicate per non essere giudicati –

Ne ítélj, hogy ne ítéltess

Az egész házra félelmetes és bénító csönd ereszkedett, mikor a bejárati ajtó nyílt, és egy hűvös fuvallat kíséretében belépett Alex. Az addig a kanapén ücsörgő Will olyan tempóban pattant fel, hogy szemmel szinte követni sem lehetett, majd a kabátját magára kapva, köszönést mormogva kiiszkolt a házból. Konfliktust észlelt, és egy vita viharának előszelét. Olyan dolgokat, amiknek nem akart szem- és fültanúja lenni. Olyan dolgokat, amiket legszívesebben én se csináltam volna végig.

Fogalmam sem volt arról, mit mondhattam volna a fiúnak. Tudtam, hogy szükségem van rá, és a támogatására, mert nélküle nem nyerhetem meg ezt a háborút, még csak egyetlen átkozott csatáját sem. De tudtam azt is, hogy egyelőre nem lennék képes újra bízni benne, azok után, amit láttam. Még akkor sem, hogyha Alex racionális magyarázattal szolgált volna a történtekre – ugyanis erőteljes kétségeim voltak a ennek a létét illetően. Olyasmi érvelésben pedig végképp nem hittem, ami adott esetben felmenthetné Alexet a szememben.

Nem szóltam egy szót sem, és bár engem feszélyezett a némaság, úgy tűnt, a fiú tökéletesen jól elevickél benne. A zavar legkisebb jele nélkül sétált a kanapéhoz, majd helyet foglalt ott, ahol percekkel ezelőtt még Crusader ült. Az oly’ jól ismert sötétbarna tekintetét az előtte álló, üveglapú dohányzóasztalba fúrta, és láthatóan, egyhamar nem tervezett megszólalni. Így hát röviden vállat vontam, és visszafordultam a zongorához.

06

Sei

– Occhio per occhio –

Szemet szemért

Fáradtan és megtörve estem be a kísértetiesen néma, üres házba. Össze voltam zavarodva, zúgott a fejem, és hirtelen az egész eddigi életem bizonytalanná vált. Alexre vakon, kérdések nélkül bíztam volna rá magamat és bárkit, akit szeretek, és egészen eddig a napig úgy hittem, hogy ő az egyetlen olyan ember az életemben, aki képtelen lenne arra, hogy hazudjon nekem. Mégis, jól láthatóan egy ordítóan nagy hazugságot épített maga köré, és tökéletes kényelembe helyezte magát a titkai között.

A fejemet megrázva sétáltam be a nappaliba, amitől a fájdalom végighasított az egész testemen. Sóhajtva rogytam le a kanapéra, annak az egy dolognak a biztos tudatában, hogy nem akarok Alexszel beszélni, és a legkevésbé sem vagyok kíváncsi a magyarázkodására. Őrülten dühös voltam rá, de túl a haragon, belül, a lelkem mélyén féltem. Rettegtem attól, hogy ez a hazugság felborít és megcáfol mindent, amit eddig a fiúról gondoltam. Hogyha megtudom Alex indokait, képtelen leszek rá ugyanúgy nézni; hogy akkor a ködbe vész az az ember, akit ismertem és szerettem.

Olyan ingatag volt minden, ingatag voltam én magam is, és ezen nem segített az sem, hogy a fájdalomtól lüktetett az arcom, ahol az olasz ipse megütött a puskatussal. A csuklómat már most sötét zúzódások ékesítették, a férfi szorításai nyomán, és az egész világ mocskát éreztem magamon. Égető szükségét éreztem egy forró fürdőnek, de tudtam, akkor egyedül maradnék a gondolataimmal, és abban a pillanatban bármi mást szívesebben csináltam volna a gondolkodásnál.

– Borzalmasan néz ki – hallottam meg Crusader mély, karcos hangját keresztülcikázni a nappalin. Meglepetten kaptam oda a pillantásom, mert már egészen meg is feledkeztem a jelenlétéről. Ahogy tekintetem végigfutattam rajta, megakadtam a vállánál vöröslő kabátjánál, amitől ráncba szaladt a homlokom.

05

Cinque

– Venni, vidi, vinsi –

Jöttem, láttam, győztem

A kezdet kezdetén magam sem gondoltam volna, hogy egy hónappal az öcsém halála után derűsen nevetek majd egy milánói kávézóban, Matteo Palazzolo társaságában. Szó sem volt arról, hogy a sebek begyógyultak volna, épp oly mélyek és égetőek voltak, mint mikor végignéztem Viktor megölését. Annyi történt csupán, hogy a fájdalmat tudatosan kizártam, vagyis inkább elnapoltam, és a gyász helyett más, pillanatnyilag fontosabb dolgokra koncentráltam. Azon a meglepően napos, február végi délutánon éppen arra, hogy mégis mi a büdös franc oka lehet annak, hogy több mint másfél hete nem hallottunk a kedvenc olasz maffiózóink felől.

Látszólagosan csend volt tehát, de én szilárdan hittem benne, hogy ez amolyan vihar előtti csend csupán. Az a fajta, amikor az ember maga is szinte teljesen elhiszi azt, hogy a napsütés valós, és hogy azok a felhők ott a távolban csupán ártalmatlan bárányfelhők. Aztán amikor mégis beüt a krach, az váratlanul éri, mint a villámcsapás a derült égből. Pedig a jelek ott voltak, csak nem vette a fáradtságot, hogy olvasson bennük.

A viszonylagos és időleges béke ellenére azért abban egyetértett a bátyám, Alex és Crusader, hogy továbbra sem szerencsés egyedül mászkálnom, és valahol, a sértődöttség álarca mögött, hajlottam egyetérteni velük. Azt nem értettem csupán, hogy ők, Dimitrij és Alex, miért nem szorulnak teljes körű felügyeletre, de sokáig nem firtattam. Mint ahogy abba is viszonylag hamar beletörődtem, hogy Matteo lett az állandó kísérőm mindenhova, és mint olyan, gyakorlatilag az egyetlen megmaradt barátom is. Sziklaszilárdan felállítottam ugyanis magamban azt az elvet, hogy történjen bármi, Ellit és Dantét a szükségesnél jobban nem keverem bele, ehhez viszont az kellett, hogy az iskolán kívül egyáltalán ne találkozzak velük, bármennyire sajgott is a szívem.

04

Quattro

– La fortuna aiuta gli audaci –

Bátraké a szerencse

Az este jó hangulatban telt, de Dan és Elli minden próbálkozása ellenére sem voltam maradéktalanul felszabadult. Valahányszor a tekintetem a pultnál üldögélő Matteo felé vándorolt, belém nyilallt a felismerés, hogy ez – a mulatozás, önfeledtség, szórakozás – már nem az én világom. Ráadásul nem bírtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy azzal, hogy a barátaimmal mutatkozok, újabb támadási felületet mutatok magamból. Olyan emberek sorozatát, akik fontosak, és akiken keresztül így sebezhető vagyok. Veszélybe sodortam őket, és ez hatalmas önzőség volt tőlem, de szükségem volt a barátaim közelségére.

Mérhetetlenül hálás voltam nekik azért, mert a történtek ellenére sem tekintettek rám úgy, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatnék, és ugyanúgy ment az adok-kapok, és a piszkálódás, ahogy mindig. A velük való barátságom alapja volt ez, enélkül elképzelni sem tudtam volna a kapcsolatunkat. Éppen Elli „szánalmas matektudásomra” tett beszólásán látszat-duzzogtam, amikor egy fülig érő szájú, barna hajú, hátracsapott baseball sapkás srác levágódott az asztalunknál magányosan álldogáló, üres székre – Castor volt az, Andrej legjobb barátja. Kíváncsian tekintettem a háta mögé, a bátyámat keresve, ám sehol nem láttam a szőke hajkoronáját.

– A bátyám hol hagytad? – kérdeztem összevont szemöldökkel, miután két puszival köszöntöttem a Super Troupert dudorászó, mindig vidám fiút. Kérdésem hallván arca elkomorult, és még a méltán híres ABBA dalt is abbahagyta.

03

Tre

– Il fine giustifica i mezzi –

A cél szentesíti az eszközt

Fondorlatos tervet eszeltem ki. Rendben, aláírom, fondorlatos éppenséggel nem volt, és igazából tervnek sem lehetett volna nevezni, de elhatározásnak megfelelt. Sereget akartam toborozni magam mögé, ennek első lépését pedig abban láttam, hogy a bátyámat a saját oldalamra állítom. Dimitrij nem volt nagy, befolyásos ember, legalábbis Olaszországot érintően nem. A Dolohov család ügyeibe ugyanakkor volt beleszólása, és adtak a véleményére a család nagy hazában maradt tagjai is.

Halvány sejtéseim voltak csak azt illetően, hogy egészen pontosan kivel állunk szemben, és ezeket is zömmel mendemondákra, és a Fabio mellett szerzett tapasztalataimra alapoztam. Abban ugyanakkor biztos voltam, hogy egy pár harcias Dolohovval az oldalamon lényegesen könnyebb küzdelemre számíthatok. Szükségem volt rájuk, de főleg Dimitrijre, a támogatására, és arra, hogy mellém álljon. Hogy ő is annyira bosszút akarjon állni rajtuk, mint én.

Nem tudtam, miért találtak meg minket, és azt sem tudtam, Fabio mit akart ma délután. De kezdtem kapizsgálni, hogy egy istenverte háború kellős közepébe csöppentem, és ehhez mérten akartam tovább játszani. Nem hittem a könyörületességben, a megbocsátásban. Akkor nem, ha a családom bántották, hiszen már Hammurapi is kihirdette annak idején, hogy szemet szemért, fogat fogért. Nem hittem az isteni gondviselésben sem, mert ha létezett volna, akkor Viktor még mindig élt volna, és az egész problémát csírájában el lehetett volna fojtani.

– Gyimka, beszélnünk kell! – rontottam be a bátyám dolgozószobájába, ahogy hazaértem. Végigmértem az asztala mögött ülő testvéremet, és meg kellett állapítanom, hogy azért őt is megviselte az öcsénk elvesztése. Bár továbbra is jó kiállású volt, a sötétkék pulóver kissé lógott rajta, mintha nem az övé lett volna, szőke haja nem volt pedánsan beállítva, kék szemében pedig sátrat ütött valamiféle átokverte szomorúság. Mind gyászoltunk, csak mind másképp dolgoztunk fel a veszteségünket. Meg akartam érteni Dimitrijt, de azt akartam, ő is értsen meg engem. Segíteni akartam neki, közben a segítségét kérve. Szentül hittem, hogy a legjobb út a céljaim eléréséhez a puritán őszinteség, és az, ha nyílt kártyákkal játszok.

02

Due

– Panem et circenses –

Kenyeret és cirkuszt

A kijelentésem a vérbosszúról nagy vihart kavart. Persze, megértettem Alex aggodalmát, ugyanakkor rettentően zavart az, hogy ennyire ellene van az egésznek. Nem értette, hogy miért fontos nekem, nem értette, hogy miért akarom ennyire. Pedig egyértelmű volt, mert ő is, és mindenki más is pontosan tudta azt, hogy Viktor volt a legfontosabb személy az életemben. Ennél fogva pedig bárki, aki az öcsémnek ártott, nekem ártott, és ez tette az egészet még személyesebbé. A mi kultúránkban borzasztóan fontos a család, mondhatni minden felett áll, éppen ezért lepett meg annyira az, hogy Dimitrij magányos, szótlan beletörődéssel nyugtázta az egészet.

Bosszantott a hozzáállásuk, és vérszemet kaptam. A családom nem akart segíteni, de legalább két olyan embert tudtam, akik lesben állva vártak arra, hogy felkeressem őket. Előkotortam hát a fekete bőrtáskámból a gyűrött, kissé szakadt névjegykártyát, amit Crusader még hetekkel ezelőtt nyomott a kezembe. Akkor, Alex kórházi szobája előtt állva teljesen szükségtelennek éreztem, mert szentül hittem abban, hogy a családom maximális támogatását élvezem, így abban is, hogy soha nem kell majd a rendőrséghez fordulnom. De jelen helyzetemben már ott tartottam, hogy értékelni kezdtem a szőke nyomozó bosszantó akaratosságát.

Az ágyam szélén ülve forgattam az egyik kezemben a cetlivé satnyult névkártyát, míg a másikban a telefonomat tartottam. Még mindig nem voltam meggyőződve arról, hogy jó ötlet-e ez az egész, de mielőtt meggondolhattam volna magamat, tárcsáztam a számot. Crusader az első csörgésre felvette, hogy aztán pár szóban lebeszéljünk egy találkát, egy a milánói rendőr főkapitánysághoz közeli kávézóba.  

01

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt is az első fejezet, két hét múlva pedig folytatjuk Rináék kalandjait. Nagyon szépen köszönöm a pipákat, az új feliratkozókat és a díjat is, a napokban ígérem, kiteszem majd :3 Remélem tetszeni fog a fejezet, és elkezditek majd megkedvelni a szereplőket, a cselekményt… A hozzászólásokat ezúttal is nagyon-nagyon nagy szeretettel és örömmel fogadnám. Jó olvasást!

Uno

– Morire ti salutano –

A halálba menők köszöntenek

Gyűlölöm a temetéseket.

Nem elég, hogy a saját gyászom készült éppen elnyelni, hogy a napok óta tartó nyomás a mellkasomon a tetőpontjára ért, vagy hogy a több mint egy hete megállíthatatlanul patakzó könnyeim már vörösre marták a szememet, és hogy a tüdőmbe tizenegy napja nem áramlott be egy egészséges levegővétel. De látni kellett a családtagok, a rokonok pillantását, azt a szánakozást, ami mélyen ugyan, de ott ült minden résztvevő tekintetében. Pedig soha nem láttuk őket. Nem adtak hírt magukról, és nem kerestek minket egyszer sem, mióta Olaszországba költöztünk. Azonban a temetés híre összecsődítette az összes sosem látott családtagot, hiszen ez egy lehetőség volt arra, hogy szánakozóan tekinthessenek ránk, és felülemelkedve a saját nyomorukon, másokon kárörvendjenek.

Ott álltunk a ravatalozó mellett, a huszonötödik zsebkendőt is telesírva, és csak jöttek, és jöttek, és ugyanazt az elnéző sajnálatot láttam az összes szempárban, és ettől üvölteni tudtam volna, de nem tettem. Nem üvöltöttem, nem szóltam egy szót sem, csak egy aprót bólintva megköszöntem a részvétet. Nem is lettem volna képes többet mondani, az újra és újra feltörő hisztérikus zokogástól. Csak álltunk a nyitott koporsó mellett, és néztem az öcsémet. Olyan volt, mintha csak aludna, attól eltekintve, hogy a bőre még önmagához képest is természetellenesen világosnak tűnt. Figyeltem azt a tizenkét éves, gyermeki arcot, amit annyira szerettem, szeretek. A szemébe lógó szőke tincs láttán késztetést éreztem rá, hogy odébb tűrjem, ahogy mindig, de a szorosan mögöttem álló Alex elkapta a karom, mikor már épp nyúltam volna Viktor felé.

A rohadt életbe is, nem szabadna itt lennie! – cikázott keresztül rajtam újból, ezredszer is a felismerés. Ismét feltörő zokogásomat Alex mellkasába igyekeztem fojtani. El akartam menni innen, elbújni vissza a szobám mélyére, ahol az elmúlt egy hetemet is töltöttem. Nem akartam belegondolni a tényekbe, és nem akartam elfogadni a valóságot. De olyan arcátlan módon tolakodott be az életembe, hogy képtelen voltam figyelmen kívül hagyni.

00

Sziasztok!

Elérkezett végre a nagy pillanat, a Bosszú nagy pillanata, amit már elképesztően régóta várok – egészen azóta, hogy újra írni kezdtem a történetet. Elképesztően köszönöm annak a hét embernek a megelőlegezett bizalmát, akik feliratkoztak a blogra, remélem nem fogtok csalódni a történetben. Továbbá köszönöm mindenkinek a bátorítást, és a pozitív visszajelzéseket azoktól, akik előzetesen olvasták a prológust. Köszönöm Andinak az örökös lelkesedését, Stellának az előolvasást, és Livinek a bétázást. Tényleg őszintén hálás vagyok. :)

Jövő héten érkezik majd az első fejezet, ami már lényegesen hosszabb lesz, mint a prológus, utána pedig átállunk majd a kéthetes frissítésekre, hogy tudjak előre haladni a történettel – most tartok a 4. fejezetnél. Szörnyen boldog lennék, ha hagynátok néhány sort magatok után, ha elolvastátok a részt, hogy tudjam, hogy tetszett – tetszett-e egyáltalán. És akkor nem is húzom tovább a szót, jöjjön, aminek jönnie kell! Jó olvasást a Vérbosszú prológusához!

Il prologo

Azelőtt normális családunk volt. Csonka családunk, de az legalább többé-kevésbé normális volt, még úgy is, hogy az idősebb bátyámmal, Dimitrijjel hobbi szinten veszekedtünk, és napi rendszerességgel vívtunk vérre menő vitákat. A véleményünk soha, semmiben nem egyezett, és mindketten elvi kérdésnek tartottuk a saját igazunk megvédését.

A szüleink autóbalesete után ő lett a gyámunk – nekem, a kisebbik bátyámnak, és az öcsénknek –, és Dimitrij mindennél jobban imádott ebben a szerepkörben tetszelegni. Képtelen volt kihagyni akár csak egyetlen alkalmat is, amikor narcisztikusan fitogtathatta, hogy gyakorlatilag minden kérdésben az ő engedélyéhez vagyunk kötve – én legalábbis mindenképp. 

Azelőtt Dimitrijnek minden fontosabb volt a családnál, és semmi sem lehetett lényegesebb a munkájánál, és mégis, volt egyetlen egy közös bennünk. Bár a bátyámmal féktelen mód tudtunk haragudni egymásra, egy dologban félelmetesen hasonlítottunk. Mindketten időt, és energiát nem spórolva, végzetesen szerettük az öcsénket, Viktort, és bármit képesek voltunk megtenni, vagy kérdés nélkül félredobni érte. Ő volt az egyetlen személy, aki még arra is rá tudott venni minket, hogy ideiglenesen fegyverszünetet kössünk.

Azelőtt hétvégénként közösen jártunk Viktor hokimeccseire, és az ellentéteinket félrerakva, vállvetve szurkoltunk a milánói farkasok ificsapatának győzelméért. A meccs után pedig, ha úgy adódott, és Dimirtijnek ehhez volt kedve, akkor ellátogattunk fiatalabb bátyám koncertjeire. Andrejnek ugyanis feltett szándéka volt, hogy egy világhírű zenekar gitárosa lesz egyszer. Ezek a szombatok mindig jó hangulatban teltek, és bizarr módon ilyenkor sikerült a legjobban palástolnom, hogy mocskosul vonzódok Dimitrij legjobb barátjához, Alexhez.

Ő ugyanis néha kiállt értem a bátyámmal szemben, és egyébként is ott segített, ahol tudott – főleg a matekban, ami soha nem volt az erősségem bármennyire erőlködtem is, és bármennyire is ezt várta volna el Dimitrij. Alex felnőttként kezelt, holott nem voltam az, mégis megadta nekem a lehetőséget arra, hogy annak érezzem magam. És mindezért mérhetetlenül hálás voltam – talán éppen ez adta a vonzalmam alapját.

Azelőtt minden héten összeültünk a legjobb barátaimmal, beszélgettünk, nevettünk, zenéltünk és boldogok voltunk. Míg én az imádott koromfekete hangversenyzongora billentyűi mögött ültem, Dante a gitárját pengette, Elli pedig a hangjával kápráztatott el mindannyiunkat. Tavasszal, nyáron és koraősszel a hátsó kertben feküdtünk, ki-ki a maga dolgát csinálva – Dan a laptopját piszkálgatta, Elli dalszövegeket írogatott, én pedig rajongva merültem el a nagy realista regényekben, hogy aztán szó szerint idézhessek a kisöcsémnek vagy az iskolában, irodalomórán.

Azelőtt esténként közösen vacsoráztunk a testvéreimmel, Alexszel, és Dimitrij menyasszonyával, Tatiával. Fel-felidéztük a csodás szentpétervári gyerekkorunk emlékeit, azokból az időkből, mikor még teljes volt a család. Minden este egy kis Oroszországot teremtettünk a milánói ház étkezőjébe azáltal, hogy anyanyelvünkön társalogva felidéztük a pétervári kúria minden négyzetcentiméterét, és a hozzájuk fűződő történeteket.

Azelőtt, ha nem is mindig, de többnyire boldogok voltunk. Boldogok és elégedettek az életünkkel, amit Olaszországban megteremtettünk, amit Dimitrij és Alex egyedül építettek fel.

Azelőtt normális családunk volt és voltak barátaink.

De mindez csak nosztalgia, nem több keserédes emlékképeknél, a múlt dicsőségén és szépségén való kellemes elmélkedésnél, hiszen mindez azelőtt történt.

Az előtt, hogy a mindennapjaink fenekestül felfordultak.

Az előtt, hogy Dimitrij sutba dobta a munkáját, élete értelmét, és hogy a múltról, a családunk múltjáról lehullt a lepel. Hogy kiderült, senki nem az, akinek mondja magát, semmi nem az, aminek látszik, és hogy több ellenségünk van, mint azt valaha gondoltuk. Ellenségek, akik a vesztünket akarják.

Az előtt, hogy az olasz rendőrség tagjaival folytatott beszélgetések a napi rutinunk részévé váltak, hogy egy nyomozó lett a legjobb barátom, és hogy először láttam, fogtam és használtam éles lőfegyvert.

Az előtt, hogy az életünk kisiklott a megszokott kerékvágásból, és megindult valami olyan úton, amiről magunk sem tudtuk, merre tart. Hogy a családunknak egyetlen, új célja maradt, mert minden más mellékessé vált, mikor a bosszú, a véres és kegyetlen bosszú belebegett a szemünk elé, mint egyetlen és igaz irányadó és útmutató.

Az előtt, hogy az öcsémet kivégezték.

Nyitás

Sziasztok!

Vannak talán páran, akik korábban találkoztak már a történettel, akkoriban egy teljesen más irányból közelítettük meg a történetet, csak épp az egész nem arra tartott, amerre szerettem volna. De most itt van ismét, egy új irányból, egy új lendülettel, egy új nekifutással. Hamarosan indulunk is, már csak 26 nap. Addig is, ismerkedjetek a szereplőkkel, a fejezetcímekkel, és a trailerrel. ;)

P r o l ó g u s :  március 1.