03

Tre

– Il fine giustifica i mezzi –

A cél szentesíti az eszközt

Fondorlatos tervet eszeltem ki. Rendben, aláírom, fondorlatos éppenséggel nem volt, és igazából tervnek sem lehetett volna nevezni, de elhatározásnak megfelelt. Sereget akartam toborozni magam mögé, ennek első lépését pedig abban láttam, hogy a bátyámat a saját oldalamra állítom. Dimitrij nem volt nagy, befolyásos ember, legalábbis Olaszországot érintően nem. A Dolohov család ügyeibe ugyanakkor volt beleszólása, és adtak a véleményére a család nagy hazában maradt tagjai is.

Halvány sejtéseim voltak csak azt illetően, hogy egészen pontosan kivel állunk szemben, és ezeket is zömmel mendemondákra, és a Fabio mellett szerzett tapasztalataimra alapoztam. Abban ugyanakkor biztos voltam, hogy egy pár harcias Dolohovval az oldalamon lényegesen könnyebb küzdelemre számíthatok. Szükségem volt rájuk, de főleg Dimitrijre, a támogatására, és arra, hogy mellém álljon. Hogy ő is annyira bosszút akarjon állni rajtuk, mint én.

Nem tudtam, miért találtak meg minket, és azt sem tudtam, Fabio mit akart ma délután. De kezdtem kapizsgálni, hogy egy istenverte háború kellős közepébe csöppentem, és ehhez mérten akartam tovább játszani. Nem hittem a könyörületességben, a megbocsátásban. Akkor nem, ha a családom bántották, hiszen már Hammurapi is kihirdette annak idején, hogy szemet szemért, fogat fogért. Nem hittem az isteni gondviselésben sem, mert ha létezett volna, akkor Viktor még mindig élt volna, és az egész problémát csírájában el lehetett volna fojtani.

– Gyimka, beszélnünk kell! – rontottam be a bátyám dolgozószobájába, ahogy hazaértem. Végigmértem az asztala mögött ülő testvéremet, és meg kellett állapítanom, hogy azért őt is megviselte az öcsénk elvesztése. Bár továbbra is jó kiállású volt, a sötétkék pulóver kissé lógott rajta, mintha nem az övé lett volna, szőke haja nem volt pedánsan beállítva, kék szemében pedig sátrat ütött valamiféle átokverte szomorúság. Mind gyászoltunk, csak mind másképp dolgoztunk fel a veszteségünket. Meg akartam érteni Dimitrijt, de azt akartam, ő is értsen meg engem. Segíteni akartam neki, közben a segítségét kérve. Szentül hittem, hogy a legjobb út a céljaim eléréséhez a puritán őszinteség, és az, ha nyílt kártyákkal játszok.

– Szükségem van a segítségedre, arra, hogy mellettem állj – jelentettem ki, mire a bátyám fáradtan emelte fel a fejét.

– Nem fogom hagyni, hogy hajtóvadászatba kezdj. – Noha némileg megtörtnek tűnt, a hangja határozottan, ellentmondást nem tűrően csengett a tágas, modern berendezésű szobában. Lassú, mégis határozott léptekkel sétáltam el a rémesen kényelmetlen bőrkanapé mellett, hogy megálljak az asztala előtt.

– Nem is terveztem. Sokkal okosabb terveim vannak. Vagyis, még nincsenek, de lesznek. Ennek első lépésében van szükségem rád. Információk kellenek és támogatás. Meg akarom érteni, hogy mire alapozottan ölték meg az öcsém, és verték félholtra a legjobb barátodat. És ne merészeld azt mondani, hogy téged nem érdekel, és nem aggaszt, hogy esetleg Tatia lesz a következő. – Erőnek erejével kellett visszafognom magamat, hogy ne emelt hangerővel akarjam meggyőzni Dimitrijt az igazamról, de tudtam, itt most bizonyítanom kell. Bizonyítani a felnőttségem, az érettségem, és azt, hogy képes vagyok higgadtan, hideg fejjel szembenézni a tényekkel.

– De aggaszt, épp ezért kértem meg Tatit, hogy amíg elül a dolog, költözzön vissza Pétervárra. Szóval az jobban aggaszt, hogy a húgom túl mélyre ás olyan dolgokban, amiben nem kellene, és a nap végére rendezhetünk még egy halotti tort. Nem akarok több családtagot eltemetni, Rina! – fakadt ki a bátyám, de nem hangos volt, csak megtört. Kétségbeesett és elveszett. Ott értettem csak meg, hogy anyáék halála óta folyamatosan gyűlt benne a fájdalom, az aggodalom, ami Viktor halálával tetőzött be. És be kellett látnom, hogy a dolgát mi sem könnyítettük meg Andrejjal, mikor állandóan vele hadakoztunk.

– Nem is kell, Gyimka! Nekem is az a feltett szándékom, hogy megakadályozzam a fölösleges öldöklést.

– Azáltal, hogy levadászod mindet közülük? – kérdezte szkeptikusan, mire megráztam a fejem, de nem hagyta, hogy válaszoljak, helyette inkább folytatta: – Ott voltam a kocsiban, Rina. Hallottam, mit mondtál a vérbosszúról, és nem fogom hagyni, hogy elvegye az eszedet. Az egy dolog, hogy esetleg sikerülne véghezvinned, de belegondoltál már, hogy mi lesz utána? Mi marad, ha a bosszú, mint motiváció tovaszáll? Mi fogja kitölteni a gondolataid, a szíved, a lelked, hogyha a mindenedet felemésztő bosszúvágy elhal? Ismerem az érzést, mindent feléget, és semmit nem hagy maga után, csak ürességet. Tudom, milyen vagy, és tudom, hogy képes lennél feláldozni az álmaid ezért, de nem éri meg. – Szinte könyörögve nézett rám, de nem hagyhattam, hogy meghasson.

– Bármi megéri, hogyha ezek a mocskok többé nem vehetik el senkitől a szeretteit. Te is tudod, hogy nem lesz vége. Nem tudom, mit akarnak, de nem fogják abbahagyni, ameddig meg nem kapják, bármi legyen is ez.

– És mit akarsz csinálni? Tizennyolc éves vagy, az isten szerelmére! Hogy gondoltad, hogy képes leszel egyedül leszámolni egy olyan maffiózó családdal, ami évszázadok óta létezik, és uralja egész Észak-Olaszországot? – Dimitrij óvodás módjára kötötte az ebet a karóhoz, és ezzel kezdett engem is feldühíteni. Nem értettem, neki ez miért nem fontos, hogy miért nem érti, hogy nekem miért fontos.

– Egy percre sem gondoltam, hogy egyedül. De itt vagy te, itt van Alex, és Crusader is igen nagy segítségnek bizonyul – jelentettem ki sziklaszilárdan, de a bátyám csak felhorkantott.

– Annak a nyomozónak is lehetne több esze annál, hogy hülyeségekkel tömi a fejedet.

– Éppenséggel nem mondott hülyeségeket, és igenis a segítségünkre lehet. Vagyis az enyémre, mert láthatóan rád nem számíthatok. Ezek szerint, de tétlenül, rezzenéstelen arccal kívánod végignézni azt, ahogy halomra mészárolják a családunkat. Sok sikert hozzá, de nem akarok a részese lenni. – Igyekeztem érzelemmentes hangsúlyt megütni, annak a látszatát kelteni, hogy az egész, Dimitrij nemtörődömsége hidegen hagy, pedig nem így volt. A bátyámmal sem lett volna könnyű a családunkról informálódni, de nélküle, vele szemben állva egyenesen lehetetlennek tűnt.

– Nem ezt mondtam, Rina! Látod? Megint azt csinálod, mint mindig a vitás helyzetekben. Támadsz, és kiforgatod az ember szavait! – Ebben a pillanatban lépett be Alex láthatóan derűs hangulatban a dolgozó ajtaján. A mosoly azonban pillanatok alatt leolvadt az arcáról, ahogy megpillantotta az idegesen a hajába túró Dimitrijt, és a diófa asztalt támasztó kezeimet.

– A lehető legjobbkor Alex! Velem vagy, vagy ellenem? – szegeztem a kérdést a fiúnak, aki láthatóan összezavarodott egy pillanatra. A kettőnk kapcsolata több volt, mint bonyolult, de igazán egyikünknek sem volt sem ideje, sem alkalma, hogy tudatosan foglalkozzon vele. Alex volt a támaszom, a legnagyobb támogatóm, aki a legelvetemültebb ötleteimben is igyekezett segíteni. De volt egy olyan érzésem, hogy ez a mostani talán nála is kiverné a biztosítékot, és előtörne belőle a védelmező ösztön, mint eddig oly sokszor. Több volt közöttünk, mint barátság, ebben egészen biztos voltam – ő jobban féltett, mint az indokolt lett volna, több időt töltöttünk együtt a feltétlen szükségesnél, és én jobban vonzódtam hozzá, mint szabadott volna. A sötétbarna, feketébe hajló, rövid, de kissé kócos hajához, a sötétbarna szemekhez, amik néha szinte égettek, és úgy tűnt, mintha minden apró kis titkom ismernék. Az Alexet folyton körüllengő fűszeres cédrusillathoz, az arcélét borító pár napos borostához, a magas, szálkás felépítéséhez, és a folyton biztonságot nyújtó, erős karjaihoz. Az egész lényéhez. De egy karácsonyeste az erkélyen állva, a hóesés szemlélése közben megejtett aprócska csóknál soha nem történt több közöttünk, és arról a gyomorforgatóan romantikus, és a világomat beteljesítő csókról sem beszéltünk soha senkinek. Még egymásnak sem. Az túl sok problémát vetett volna fel, mint korkülönbség, Dimitrij véleménye, a család véleménye… Egyszerűbb volt így. Meg egyébként is, nem sokkal ezután Viktor eltűnt, aztán összefolytak az események, és az alkalom sem lett volna megfelelő.

Az imént feltett kérdésemre Alex viszonylag gyorsan, némileg összevont szemöldökkel adott választ, egyetlen szóban: – Érted. – Szerettem a diplomatikusságát, és azt, hogy állandó villámhárítóként funkcionált köztem és a bátyám között, de ez nem az a momentum volt, mikor hárítani akartam volna a villámokat. Ki akartam billenteni Dimitrijt a komfortzónájából, érzelmekre akartam bírni, és meggyőzni, arról, hogy nincs más lehetőség, csak az általam kínált.

– Nem, Alex. Eljött a pillanat, hogy oldalt válassz. Bár nem akartam, de úgy tűnik, tényleg két részre szakad a családunk ­– vagy legalábbis, az, ami megmaradt belőle – tettem hozzá szárazon, szkeptikusan, újra megszakadó szívvel. – Választanod kell, hogy segítesz Dimitrijnek meghunyászkodni, vagy nekem feltárni azt, hogy mi történt Viktorral, hogy miért akarnak kicsinálni minket, és hogy mi folyik Milánóban.

– Ó, te jóságos ég! – sóhajtott fel Dimitrij, miközben olyan látványosan forgatta meg a szemét, hogy azt kilométerekről látni lehetett volna. – Alekszej, kérlek, tégy rendet a húgom fejében, és magyarázd el neki, hogy miért mérhetetlen ostobaság az, amit akar. – Nemtörődöm volt és lekezelő, és gyűlöltem, amikor ebben a szerepben tetszelgett. A mindent tudó, felelős nagytestvérében. Milliméterek választottak el attól, hogy magamból kikelve nekiugorjak Dimitrijnek, de meg akartam várni Alex válaszát, hátha megmenti a napot valami okos megszólalással.

– Tulajdonképpen a húgod nem beszél hülyeséget, Dimitrij. – A bátyámat ez a kijelentés szinte sokkolta, az én arcomra pedig rögvest kiült a létező legönelégültebb vigyorom. – Nem azt mondom, hogy mindenben maradéktalanul igaza van – pillantott rám sokat mondóan, ami némileg letörte a mosolyomat –, de abban mindenképp, hogy nem lesz vége. Kifizetheted a nagyapád pénzéből Damianót, de nem lesz vége. – Az olasz nevének említésére a bátyám arca jól láthatóan megrándult, amit meg is tudtam érteni. A családi vállalkozásunkat a szüleinkről ránk maradó örökségből Milánóba költöztette, és terjeszkedni próbált, minden megbízást elfogadott. Azonban ekkor beütött a világválság, a beruházásokat mindenki hitelből fizette volna, de bedőlt a bankszféra, és összeomlott az olasz gazdaság. Senki nem tudott fizetni, és a családi építőipari vállalkozás rövid időn belül becsődölt. A bátyám pedig jobbnak látta, ha egy maffiózótól vesz fel hitelt uzsorakamatra, mintha nagypapa előtt beismerte volna a tévedését és a hibáit, és segítséget kért volna tőle.

Damiano volt a Mastroianni család, és így az egész hálózatuk feje – ezt már biztosan tudtam. És abban is majdhogynem biztos voltam, hogy nem véletlenül jelent meg Dimitrij előtt, önmagát jótevőnek feltűntetve, segítséget nyújtva. Damiano Mastroianni egy alattomos féreg volt. A bátyám azt mondta egyszer róla, hogy olyan ember, aki általában mások nyomorúságából húz hasznot, és miután a porba döngölte őket, szívélyesen nyújt nekik segítséget – többnyire olyan feltételekkel, amiket ép eszű ember nem fogadna el. Csakhogy ekkorra már az ember nincs ép eszénél, és ha ép eszénél lenne sem volna más lehetőség. Egy manipulatív kígyó volt, pont mint Fabio – így már egy pillanatra sem maradt kétségem a kettejüket összekötő vérségi kapcsolatról.

– Tudom, hogy nehéz. Szembemenni mindazokkal az elvekkel, amik mentén az eddigi életedet élted, de ha Uzikkal nézel szembe, akkor nem állhatsz neki erkölcsről, meg morális kötelezettségekről szónokolni. Igaza van a húgodnak, döntened kell – megmaradsz makulátlan előéletű, tisztakezű üzletembernek, vagy sutba dobod mindezt, felveszed a kesztyűt és megvéded a családodat.

Láttam a bátyámon, hogy vívódik, hogy tényleg igazán nehezére esik az, hogy döntsön. Nem azért, mert nem szerette a családját, vagy ne lettünk volna fontosak neki, hanem azért, amit Alex is mondott. Ez egy élesen meghúzott határ volt Dimitrij szemében. Pontosan tudta ő is, és mi is, hogy ha erre rábólint, nem lesz helye finomkezűségnek. Ha belemegy, akkor nem beszélhetünk többé tisztességről, jóhiszeműségről, emberségről vagy jó hírnévről. Akkor egyetlen dolog marad majd vissza – a bosszú, és az erre felszentelt életünk.

Egy percig nem volt kérdéses számomra, hogy mit fog választani. Előtte sem, csak nehezére esett kimondani, valósággá tenni. Felégetni mindazt, amiért egész életében dolgozott, és keresztes hadjáratot hirdetni az olasz szervezett bűnözés ellen.

Gondolkozott, őrlődött, majd nagyot sóhajtva egy pillanatra lehunyta a szemét. Aprót bólintott – ez a megadás jele volt. Mégsem voltam maradéktalanul boldog, mert tudtam, mekkora áldozat ez a bátyámnak, így lassan, ám határozottan odaléptem elé, és kezemet a bal karjára kulcsoltam.

– Viktorért. Érte bármit, nem számít, milyen ára van – jelentettem ki szenvedélyesen, miközben határozottan, mégis szeretetteljesen felpillantottam Dimitrij jégkék szemébe.

– Akármit, Rina. – Tudtam, hogy komolyan is gondolja. Ott volt a szemében, a hideg íriszekben ott ült minden apró érzelem, csak tudni kellett olvasni bennük. Ott rejtőzött az elhatározódás, a bizonytalansággal karöltve. Volt ott félelem és bátorság, szeretet, aggodalom és harciasság.

Igaznak bizonyult hát Machiavelli mondása – a cél valóban szentesítette az eszközt. Felmentést láttunk abban, hogy az öcsénkért tesszük mindezt, ez a magyarázat pedig kényelmesnek tűnt, és sokkal kevésbé látszottunk tőle önzőnek mintha a saját életünket jelöltük volna meg célként. Pedig voltaképpen ugyanazt jelentette a kettő. Viktorért már nem harcolhattunk, így nem maradt más, mint hogy egymásért és önmagunkért vívjuk a küzdelmeket.

*

Aznap este elkértem magamat Dimitrijtől a vacsoráról. Régi, jól bevett szokás volt a közös érkezés, most mégis egy este erejéig szakítani akartam vele. Amikor Olaszországba költöztünk, Gyimka azért erőltette, hogy bármi áron, de megakadályozza a széthullás szélén álló családunk végső összeomlását. Később aztán természetesé vált, hagyomány lett belőle. Viktor halála utána pedig már mindannyian szükségesnek éreztük, hogy ott legyünk egymásnak és erőt adjunk a másiknak. És bár eleinte foggal-körömmel tiltakoztam a vacsorák ellen, idővel megszerettem őket, mert piszkosul hiányzott Oroszország, a nyelv, az emberek, a kultúra. Az egész nagy haza.

Mindig büszkén vállaltam a származásomat, és függetlenül attól, hogy hat éve az itáliai félszigeten éltünk, töretlenül orosznak vallottam magamat. Emelt fővel viseltem a nemzetiségem, és a nevemet, melegséggel töltött el annak a gondolata, hogy Dolohov lehetek.

Mégis, azon az estén a család elé helyeztem valamit – mégpedig a barátaimat. Dante írt, hogy Ellivel beültek a szokásos helyükre, és várnak szeretettel, hogy megigyunk valamit. Két és fél hét elszigeteltség után úgy döntöttem, itt az ideje annak, hogy visszatérjek az életbe, és hírt adjak magamról a barátaimnak

Persze tudtam, hogy a jelen helyzetben a bátyám semmi esetre sem engedett volna el egyedül, pláne nem estére, így hát SMS-eztem egyet a kedvenc nyomozómnak, hogy bébiszitter kéne. Crusader nem volt rest, szinte azonnal válaszolt, hogy értem küldi Palazzolót, addig egy lépést ne mozduljak otthonról. Üzente megmosolyogtatott, és egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy egyrészt talán megbízhatok benne, másrészt azt, hogy talán mélyen legbelül mégsem annyira szörnyen önelégült és elviselhetetlen, mint gondoltam. Csak egy enyhén irányításmániás, maximalista rendőr, aki fene se tudja miért, de kinézte magának a Mastroiannikat. Biztosan szolgálati kötelességtudatból.

Dimitrij – bár húzta a száját – de végül áldását adta a távozásomra, arra hivatkozva, hogy úgyis Andrej is házon kívül tölti az estét. Meg persze Palazzolo jelenléte is némileg megnyugtatta.

A fejemet ingatva, de arcomon halvány mosollyal kezdtem készülődni, mert hetek óta először úgy éreztem, van minek örülni. Az elmúlt hetek visszafojtott lélegzete, és pusztítóan égető pokla után végre némi felszabadulás volt, hogy Dimitrijjel rendeztük a kapcsolatunk, és elhatároztuk, hogy összefogunk. A vérünkben volt a túlélés, de ezen túl is hittem, hogy két testvér szövetsége mindennél erősebb, és bármit képes lehet legyőzni, mert nem kapzsiság, vagy hazug, képzelt ideológiák éltetik, hanem a szeretet, és az életben maradás vágya. És persze, nyilván az olasz maffiózók az arcomba nevetnének, ha ezzel állnék eléjük, de ez egy hihetetlen nagy előny volt. Ugyanis a családomért bármit, gondolkodás nélkül odadobtam volna, egy pillanatra sem hezitálva. Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy gondolkoztam, és ez Viktor életébe került.

Amikor csöngettek, mosolyogva bújtam a kabátomba, és köszöntem el a bátyáméktól, mert bár továbbra se bíztam túlzottan Palazzolóban, abban azért hittem, hogy nem hagyná, hogy bajom essen. De egyébként sem feltételeztem, hogy ma este bármi történne. Ez egy túl tökéletes nap volt, a Dimitrijjel kötött szövetségünket nem árnyékolhatta be semmi, egyszerűen csak nem lehetett.

Palazzolo kifogástalanul nézett ki. Fekete haja pedánsan hátra volt fésülve, a sötét, kigombolt szövetkabát alatt elegáns, sötétkék inget viselt, a barna farmerhez és a szorosra fűzött bakancshoz. A stílusát illetőleg egyetlen szavam sem lehetett ellene, de már rég elmúltak azok az idők, mikor a külseje alapján ítéltem meg az emberetek. Azok meg főleg, mikor a külcsín alapján adtam bárkinek a bizalmam.

A szemöldököm egyből a homlokon közepére ugrott, mikor a ház elé kiérve megpillantottam a nyomozó csillogó fényezésű, fekete sedanját. A jellegzetes hűtőrácsa a kocsi elején ordította a márkát – BMW volt, egy egészen pöpec kis autó.

– Nocsak, mikre nem futja a rendőri fizuból – jegyeztem meg némileg szkeptikusan, mikor már mindketten benn ültünk a járműben.

– Willé, nem az enyém. Sőt, igazából az olasz rendőrségé – jelentette ki, kisfiús mosolyt varázsolva az arcára, mire csak megforgattam a szemem. Amint gyújtást adott, egyből a rádióval kezdtem el szöszmötölni, hogy keressek valami jó kis nótát.

– Annyira kíváncsi vagyok, felügyelő, mi visz rá valakit arra, hogy rendőr legyen? – kérdeztem pár perc csendes üldögélés, és az autó belsejének alapos szemrevételezése után. Egészen jól néztek ki a barna bőrülések, meg a kifinomult műszerfal. Soha nem gondoltam volna, hogy a rendőrségnek van stílusérzéke.

– Miért érzem azt, hogy némi fenntartással kezeli a rendőrséget? – vetett rám egy kósza pillantást, a szája sarkában bujkáló mosollyal, de rögvest vissza is kapta a tekintetét az útra.

– Magát ez meglepi? Minden héten hallani a korrupciós botrányokról. Vitathatatlan tény, hogy minden olasz rendőr megkenhető. Mellesleg én kérdeztem előbb – fűztem hozzá, miközben a mellkasom előtt karba fontam a kezemet, és várakozón pillantottam a mellettem ülő fiatal nyomozóra.

– Azért ez, hogy minden rendőr megkenhető igen erős túlzás, de tény, sok ilyen esetről hallani. Hogy miért lettem rendőr? Éppen ezért. Már gyerekkoromban ettől zengett a sajtó, és… – Nem bírtam ki, hogy ezt a labdát ne csapjam le, úgyhogy arcomon széles vigyorral tettem fel a kérdésem:

– És vonzották a kenőpénzek, mi? – Legnagyobb meglepetésemre a volánnál ülő fiatal férfi röviden felnevetett, majd megrázta a fejét.

– Nem. Épp ellenkezőleg, nem értettem, hogy az ilyen ember minek dolgozik ilyen munkakörben. Miért nem azért csinálja, mert szereti. Szóval elhatároztam, hogy Olaszország szerte ritka kincs leszek – tisztességes zsaru. – Szavai megmosolyogtak, és amíg oda nem értünk a Marino elé, ezeket emésztgettem.

A Marino nem volt fényes, elit hely, viszont borzasztó nagy forgalmat realitzált. Milánó közepén kapott helyet a pofás kis romkocsma, ami mégis eltért társaitól. Nem lehetett vágni a füstöt, nem ordított a zene úgy, hogy az ember a saját hangját nem hallotta tőle, ugyanakkor minden este hangulatos élőzene szólt – néha Andrej meg az együttese is fellépett itt. Röviden szólva, a hely ideális volt baráti beszélgetésekhez, ünnepléshez, összejövetelekhez, szórakozáshoz.

Amikor kikászálódtam az autóból, Palazzolo megállított, még mielőtt bemehettem volna.

– Mi lenne, hogyha hagynánk a magázódást, meg a felügyelőzést, és mostantól tegeződnénk? – tette fel a kérdését. Röviden mérlegeltem, aztán aprót bólintottam, ami a nyomozó arcára óriási vigyort varázsolt. – Matteo – nyújtotta felém a kezét.

– Rina – ráztam meg a jobbját, hogy régi ismerősökként vonuljunk be a zsivajgó bárba.

Belépve egyből kiszúrtam a hátsó asztalnál ücsörgő Dantét és Ellit, így hát finoman biccentve jeleztem Matteónak, hogy arrafelé tartunk, de csak megrázta a fejét.

– Menj csak, nem akarok zavarni. Ha kellek, a pultnál leszek – közölte, majd elsietett a pult felé, én pedig a vállam megvonva, vigyorogva ballagtam a barátaim felé.

– Ki volt a szépfiú? – támadott le egyből Elli, mire nevetve megráztam a fejemet, és lehuppantam az egyik kényelmes kanapéra. Elmeséltem röviden, hogy ki Matteo, hogy miért van rá itt szükség, és hogy összességében mi történt velem abban a két és fél hétben, ameddig nem hallottak felőlem, és jószerivel csak az öcsém temetésén láttak.

Viktorról és a haláláról beszélnem még mindig fájt. Bűnös dolognak tűnt kimondani azt, ami történt vele, és továbbra sem voltam képes kiejtenem egyben azt, hogy „Viktor meghalt.”. De az érzéseimről, a történtekről beszélni legalább már tudtam, és ennek a legfőbb oka az volt, hogy végre úgy éreztem, már nem a gyász vakítja el az agyamat, hanem a kezemben tudhatom a gyeplőt, és hogy nálam az irányítás. Mert irányítani akartam. Uralni a helyzetet, megfékezni az események láncreakcióját, és gátat szabni mindannak, amit a családunkkal szemben elkövettek, vagy terveztek elkövetni.

Persze Elliéknek sem mondtam el mindent. Azt a részt ügyesen kihagytam, hogy ha sor kerülne rá, talán boldogan repítenék golyót, vagy bármilyen éles tárgyat annak a patkánynak a fejébe, aki megölte az öcsémet. Ez nem volt szalonképes gondolat, és ez a mértékű agresszió néha még engem is megdöbbentett. Mégsem bántam a jelenlétét, mert tudtam, nem fogom hagyni, hogy eluralkodjon rajtam. Vagy még ha én hagynám is, Alex ott lenne, és visszarángatna, megmagyarázná, miért nem éri meg, még akkor is, ha nem feltétlen gondolná így. Vagy Crusader üvöltené le a fejemet a helyéről, ami meghozná a jobbik eszemet. Nem féltem hát a következményektől, így nyugodtan adhattam át magamat az érzéseimnek, bármiről is szóltak azok. 

_______

Ennyi lett volna a 3. fejezet, két hét múlva hozom a negyediket, amiben nagyon sok mindenre fény derül, aztán az ötödik fejezettől ténylegesen beindul az akció. Az ötödik fejezet egyébként már meglehetősen jól állok, és el sem hiszem, de ha az elkészül, akkor a történet egyharmadával meg is leszek. Bevezettem egyébiránt egy rendszert, hogy melyik nap melyik blogomra dolgozok, és most egyelőre úgy tűnik, fogom tudni tartani, szóval ha minden jól megy, nem fognak elfogyni a fejezetek, és fogom tudni tartani magamat a kéthetes frissítésekhez. A véleményeknek továbbra is nagyon örülnék, tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy mit gondoltok a történetről, szóval ha vagytok, és olvassátok a történetet, megtennétek, hogy írtok pár sort? Előre is nagyon szépen köszönöm, akárcsak az előző fejezet pipáit! ♥ 

Tetszett a 3. fejezet?

Igen Nem  

pollcode.com free polls