Tre
– Il fine giustifica i mezzi –
A cél szentesíti az eszközt
Fondorlatos tervet eszeltem ki. Rendben, aláírom, fondorlatos
éppenséggel nem volt, és igazából tervnek sem lehetett volna nevezni, de
elhatározásnak megfelelt. Sereget akartam toborozni magam mögé, ennek első
lépését pedig abban láttam, hogy a bátyámat a saját oldalamra állítom. Dimitrij
nem volt nagy, befolyásos ember, legalábbis Olaszországot érintően nem. A
Dolohov család ügyeibe ugyanakkor volt beleszólása, és adtak a véleményére a
család nagy hazában maradt tagjai is.
Halvány sejtéseim voltak csak azt
illetően, hogy egészen pontosan kivel állunk szemben, és ezeket is zömmel
mendemondákra, és a Fabio mellett szerzett tapasztalataimra alapoztam. Abban
ugyanakkor biztos voltam, hogy egy pár harcias Dolohovval az oldalamon
lényegesen könnyebb küzdelemre számíthatok. Szükségem volt rájuk, de főleg
Dimitrijre, a támogatására, és arra, hogy mellém álljon. Hogy ő is annyira
bosszút akarjon állni rajtuk, mint én.
Nem tudtam, miért találtak meg
minket, és azt sem tudtam, Fabio mit akart ma délután. De kezdtem kapizsgálni,
hogy egy istenverte háború kellős közepébe csöppentem, és ehhez mérten akartam
tovább játszani. Nem hittem a könyörületességben, a megbocsátásban. Akkor nem,
ha a családom bántották, hiszen már Hammurapi is kihirdette annak idején, hogy
szemet szemért, fogat fogért. Nem hittem az isteni gondviselésben sem, mert ha
létezett volna, akkor Viktor még mindig élt volna, és az egész problémát
csírájában el lehetett volna fojtani.
– Gyimka, beszélnünk kell! –
rontottam be a bátyám dolgozószobájába, ahogy hazaértem. Végigmértem az asztala
mögött ülő testvéremet, és meg kellett állapítanom, hogy azért őt is megviselte
az öcsénk elvesztése. Bár továbbra is jó kiállású volt, a sötétkék pulóver
kissé lógott rajta, mintha nem az övé lett volna, szőke haja nem volt pedánsan
beállítva, kék szemében pedig sátrat ütött valamiféle átokverte szomorúság.
Mind gyászoltunk, csak mind másképp dolgoztunk fel a veszteségünket. Meg
akartam érteni Dimitrijt, de azt akartam, ő is értsen meg engem. Segíteni
akartam neki, közben a segítségét kérve. Szentül hittem, hogy a legjobb út a
céljaim eléréséhez a puritán őszinteség, és az, ha nyílt kártyákkal játszok.
– Szükségem van a segítségedre,
arra, hogy mellettem állj – jelentettem ki, mire a bátyám fáradtan emelte fel a
fejét.
– Nem fogom hagyni, hogy
hajtóvadászatba kezdj. – Noha némileg megtörtnek tűnt, a hangja határozottan,
ellentmondást nem tűrően csengett a tágas, modern berendezésű szobában. Lassú,
mégis határozott léptekkel sétáltam el a rémesen kényelmetlen bőrkanapé
mellett, hogy megálljak az asztala előtt.
– Nem is terveztem. Sokkal okosabb
terveim vannak. Vagyis, még nincsenek, de lesznek. Ennek első lépésében van
szükségem rád. Információk kellenek és támogatás. Meg akarom érteni, hogy mire
alapozottan ölték meg az öcsém, és verték félholtra a legjobb barátodat. És ne
merészeld azt mondani, hogy téged nem érdekel, és nem aggaszt, hogy esetleg
Tatia lesz a következő. – Erőnek erejével kellett visszafognom magamat, hogy ne
emelt hangerővel akarjam meggyőzni Dimitrijt az igazamról, de tudtam, itt most
bizonyítanom kell. Bizonyítani a felnőttségem, az érettségem, és azt, hogy
képes vagyok higgadtan, hideg fejjel szembenézni a tényekkel.
– De aggaszt, épp ezért kértem meg
Tatit, hogy amíg elül a dolog, költözzön vissza Pétervárra. Szóval az jobban
aggaszt, hogy a húgom túl mélyre ás olyan dolgokban, amiben nem kellene, és a
nap végére rendezhetünk még egy halotti tort. Nem akarok több családtagot
eltemetni, Rina! – fakadt ki a bátyám, de nem hangos volt, csak megtört.
Kétségbeesett és elveszett. Ott értettem csak meg, hogy anyáék halála óta
folyamatosan gyűlt benne a fájdalom, az aggodalom, ami Viktor halálával
tetőzött be. És be kellett látnom, hogy a dolgát mi sem könnyítettük meg
Andrejjal, mikor állandóan vele hadakoztunk.
– Nem is kell, Gyimka! Nekem is az a
feltett szándékom, hogy megakadályozzam a fölösleges öldöklést.
– Azáltal, hogy levadászod mindet
közülük? – kérdezte szkeptikusan, mire megráztam a fejem, de nem hagyta, hogy
válaszoljak, helyette inkább folytatta: – Ott voltam a kocsiban, Rina.
Hallottam, mit mondtál a vérbosszúról, és nem fogom hagyni, hogy elvegye az
eszedet. Az egy dolog, hogy esetleg sikerülne véghezvinned, de belegondoltál
már, hogy mi lesz utána? Mi marad, ha a bosszú, mint motiváció tovaszáll? Mi
fogja kitölteni a gondolataid, a szíved, a lelked, hogyha a mindenedet
felemésztő bosszúvágy elhal? Ismerem az érzést, mindent feléget, és semmit nem hagy maga után, csak ürességet. Tudom, milyen vagy, és tudom, hogy képes lennél
feláldozni az álmaid ezért, de nem éri meg. – Szinte könyörögve nézett rám, de
nem hagyhattam, hogy meghasson.
– Bármi megéri, hogyha ezek a
mocskok többé nem vehetik el senkitől a szeretteit. Te is tudod, hogy nem lesz
vége. Nem tudom, mit akarnak, de nem fogják abbahagyni, ameddig meg nem kapják,
bármi legyen is ez.
– És mit akarsz csinálni? Tizennyolc
éves vagy, az isten szerelmére! Hogy gondoltad, hogy képes leszel egyedül
leszámolni egy olyan maffiózó családdal, ami évszázadok óta létezik, és uralja
egész Észak-Olaszországot? – Dimitrij óvodás módjára kötötte az ebet a karóhoz,
és ezzel kezdett engem is feldühíteni. Nem értettem, neki ez miért nem fontos,
hogy miért nem érti, hogy nekem miért fontos.
– Egy percre sem gondoltam, hogy
egyedül. De itt vagy te, itt van Alex, és Crusader is igen nagy segítségnek
bizonyul – jelentettem ki sziklaszilárdan, de a bátyám csak felhorkantott.
– Annak a nyomozónak is lehetne több
esze annál, hogy hülyeségekkel tömi a fejedet.
– Éppenséggel nem mondott
hülyeségeket, és igenis a segítségünkre lehet. Vagyis az enyémre, mert láthatóan
rád nem számíthatok. Ezek szerint, de tétlenül, rezzenéstelen arccal kívánod
végignézni azt, ahogy halomra mészárolják a családunkat. Sok sikert hozzá, de
nem akarok a részese lenni. – Igyekeztem érzelemmentes hangsúlyt megütni, annak
a látszatát kelteni, hogy az egész, Dimitrij nemtörődömsége hidegen hagy, pedig
nem így volt. A bátyámmal sem lett volna könnyű a családunkról informálódni, de
nélküle, vele szemben állva egyenesen lehetetlennek tűnt.
– Nem ezt mondtam, Rina! Látod?
Megint azt csinálod, mint mindig a vitás helyzetekben. Támadsz, és kiforgatod
az ember szavait! – Ebben a pillanatban lépett be Alex láthatóan derűs
hangulatban a dolgozó ajtaján. A mosoly azonban pillanatok alatt leolvadt az
arcáról, ahogy megpillantotta az idegesen a hajába túró Dimitrijt, és a diófa
asztalt támasztó kezeimet.
– A lehető legjobbkor Alex! Velem
vagy, vagy ellenem? – szegeztem a kérdést a fiúnak, aki láthatóan
összezavarodott egy pillanatra. A kettőnk kapcsolata több volt, mint bonyolult,
de igazán egyikünknek sem volt sem ideje, sem alkalma, hogy tudatosan
foglalkozzon vele. Alex volt a támaszom, a legnagyobb támogatóm, aki a
legelvetemültebb ötleteimben is igyekezett segíteni. De volt egy olyan érzésem,
hogy ez a mostani talán nála is kiverné a biztosítékot, és előtörne belőle a
védelmező ösztön, mint eddig oly sokszor. Több volt közöttünk, mint barátság,
ebben egészen biztos voltam – ő jobban féltett, mint az indokolt lett volna,
több időt töltöttünk együtt a feltétlen szükségesnél, és én jobban vonzódtam
hozzá, mint szabadott volna. A sötétbarna, feketébe hajló, rövid, de kissé
kócos hajához, a sötétbarna szemekhez, amik néha szinte égettek, és úgy tűnt,
mintha minden apró kis titkom ismernék. Az Alexet folyton körüllengő fűszeres
cédrusillathoz, az arcélét borító pár napos borostához, a magas, szálkás
felépítéséhez, és a folyton biztonságot nyújtó, erős karjaihoz. Az egész
lényéhez. De egy karácsonyeste az erkélyen állva, a hóesés szemlélése közben
megejtett aprócska csóknál soha nem történt több közöttünk, és arról a
gyomorforgatóan romantikus, és a világomat beteljesítő csókról sem beszéltünk soha senkinek. Még egymásnak sem. Az
túl sok problémát vetett volna fel, mint korkülönbség, Dimitrij véleménye, a
család véleménye… Egyszerűbb volt így. Meg egyébként is, nem sokkal ezután
Viktor eltűnt, aztán összefolytak az események, és az alkalom sem lett volna
megfelelő.
Az imént feltett kérdésemre Alex
viszonylag gyorsan, némileg összevont szemöldökkel adott választ, egyetlen
szóban: – Érted. – Szerettem a diplomatikusságát, és azt, hogy állandó
villámhárítóként funkcionált köztem és a bátyám között, de ez nem az a momentum
volt, mikor hárítani akartam volna a villámokat. Ki akartam billenteni
Dimitrijt a komfortzónájából, érzelmekre akartam bírni, és meggyőzni, arról,
hogy nincs más lehetőség, csak az általam kínált.
– Nem, Alex. Eljött a pillanat, hogy
oldalt válassz. Bár nem akartam, de úgy tűnik, tényleg két részre szakad a
családunk – vagy legalábbis, az, ami megmaradt belőle – tettem hozzá szárazon,
szkeptikusan, újra megszakadó szívvel. – Választanod kell, hogy segítesz
Dimitrijnek meghunyászkodni, vagy nekem feltárni azt, hogy mi történt
Viktorral, hogy miért akarnak kicsinálni minket, és hogy mi folyik Milánóban.
– Ó, te jóságos ég! – sóhajtott fel
Dimitrij, miközben olyan látványosan forgatta meg a szemét, hogy azt
kilométerekről látni lehetett volna. – Alekszej, kérlek, tégy rendet a húgom
fejében, és magyarázd el neki, hogy miért mérhetetlen ostobaság az, amit akar.
– Nemtörődöm volt és lekezelő, és gyűlöltem, amikor ebben a szerepben
tetszelgett. A mindent tudó, felelős nagytestvérében. Milliméterek választottak
el attól, hogy magamból kikelve nekiugorjak Dimitrijnek, de meg akartam várni
Alex válaszát, hátha megmenti a napot valami okos megszólalással.
– Tulajdonképpen a húgod nem beszél
hülyeséget, Dimitrij. – A bátyámat ez a kijelentés szinte sokkolta, az én
arcomra pedig rögvest kiült a létező legönelégültebb vigyorom. – Nem azt
mondom, hogy mindenben maradéktalanul igaza van – pillantott rám sokat mondóan,
ami némileg letörte a mosolyomat –, de abban mindenképp, hogy nem lesz vége.
Kifizetheted a nagyapád pénzéből Damianót, de nem lesz vége. – Az olasz nevének
említésére a bátyám arca jól láthatóan megrándult, amit meg is tudtam érteni. A
családi vállalkozásunkat a szüleinkről ránk maradó örökségből Milánóba
költöztette, és terjeszkedni próbált, minden megbízást elfogadott. Azonban
ekkor beütött a világválság, a beruházásokat mindenki hitelből fizette volna,
de bedőlt a bankszféra, és összeomlott az olasz gazdaság. Senki nem tudott
fizetni, és a családi építőipari vállalkozás rövid időn belül becsődölt. A
bátyám pedig jobbnak látta, ha egy maffiózótól vesz fel hitelt uzsorakamatra, mintha
nagypapa előtt beismerte volna a tévedését és a hibáit, és segítséget kért
volna tőle.
Damiano volt a Mastroianni család,
és így az egész hálózatuk feje – ezt már biztosan tudtam. És abban is
majdhogynem biztos voltam, hogy nem véletlenül jelent meg Dimitrij előtt,
önmagát jótevőnek feltűntetve, segítséget nyújtva. Damiano Mastroianni egy
alattomos féreg volt. A bátyám azt mondta egyszer róla, hogy olyan ember, aki
általában mások nyomorúságából húz hasznot, és miután a porba döngölte őket,
szívélyesen nyújt nekik segítséget – többnyire olyan feltételekkel, amiket ép
eszű ember nem fogadna el. Csakhogy ekkorra már az ember nincs ép eszénél, és
ha ép eszénél lenne sem volna más lehetőség. Egy manipulatív kígyó volt, pont
mint Fabio – így már egy pillanatra sem maradt kétségem a kettejüket összekötő
vérségi kapcsolatról.
– Tudom, hogy nehéz. Szembemenni
mindazokkal az elvekkel, amik mentén az eddigi életedet élted, de ha Uzikkal
nézel szembe, akkor nem állhatsz neki erkölcsről, meg morális
kötelezettségekről szónokolni. Igaza van a húgodnak, döntened kell – megmaradsz
makulátlan előéletű, tisztakezű üzletembernek, vagy sutba dobod mindezt,
felveszed a kesztyűt és megvéded a családodat.
Láttam a bátyámon, hogy vívódik,
hogy tényleg igazán nehezére esik az, hogy döntsön. Nem azért, mert nem
szerette a családját, vagy ne lettünk volna fontosak neki, hanem azért, amit
Alex is mondott. Ez egy élesen meghúzott határ volt Dimitrij szemében. Pontosan
tudta ő is, és mi is, hogy ha erre rábólint, nem lesz helye finomkezűségnek. Ha
belemegy, akkor nem beszélhetünk többé tisztességről, jóhiszeműségről,
emberségről vagy jó hírnévről. Akkor egyetlen dolog marad majd vissza – a
bosszú, és az erre felszentelt életünk.
Egy percig nem volt kérdéses számomra,
hogy mit fog választani. Előtte sem, csak nehezére esett kimondani, valósággá
tenni. Felégetni mindazt, amiért egész életében dolgozott, és keresztes
hadjáratot hirdetni az olasz szervezett bűnözés ellen.
Gondolkozott, őrlődött, majd nagyot
sóhajtva egy pillanatra lehunyta a szemét. Aprót bólintott – ez a megadás jele
volt. Mégsem voltam maradéktalanul boldog, mert tudtam, mekkora áldozat ez a
bátyámnak, így lassan, ám határozottan odaléptem elé, és kezemet a bal karjára
kulcsoltam.
– Viktorért. Érte bármit, nem
számít, milyen ára van – jelentettem ki szenvedélyesen, miközben határozottan,
mégis szeretetteljesen felpillantottam Dimitrij jégkék szemébe.
– Akármit, Rina. – Tudtam, hogy
komolyan is gondolja. Ott volt a szemében, a hideg íriszekben ott ült minden
apró érzelem, csak tudni kellett olvasni bennük. Ott rejtőzött az
elhatározódás, a bizonytalansággal karöltve. Volt ott félelem és bátorság,
szeretet, aggodalom és harciasság.
Igaznak bizonyult hát Machiavelli
mondása – a cél valóban szentesítette az eszközt. Felmentést láttunk abban,
hogy az öcsénkért tesszük mindezt, ez a magyarázat pedig kényelmesnek tűnt, és
sokkal kevésbé látszottunk tőle önzőnek mintha a saját életünket jelöltük volna
meg célként. Pedig voltaképpen ugyanazt jelentette a kettő. Viktorért már nem
harcolhattunk, így nem maradt más, mint hogy egymásért és önmagunkért vívjuk a
küzdelmeket.
*
Aznap este elkértem magamat
Dimitrijtől a vacsoráról. Régi, jól bevett szokás volt a közös érkezés, most
mégis egy este erejéig szakítani akartam vele. Amikor Olaszországba költöztünk,
Gyimka azért erőltette, hogy bármi áron, de megakadályozza a széthullás szélén
álló családunk végső összeomlását. Később aztán természetesé vált, hagyomány
lett belőle. Viktor halála utána pedig már mindannyian szükségesnek éreztük,
hogy ott legyünk egymásnak és erőt adjunk a másiknak. És bár eleinte
foggal-körömmel tiltakoztam a vacsorák ellen, idővel megszerettem őket, mert
piszkosul hiányzott Oroszország, a nyelv, az emberek, a kultúra. Az egész nagy
haza.
Mindig büszkén vállaltam a
származásomat, és függetlenül attól, hogy hat éve az itáliai félszigeten
éltünk, töretlenül orosznak vallottam magamat. Emelt fővel viseltem a
nemzetiségem, és a nevemet, melegséggel töltött el annak a gondolata, hogy Dolohov
lehetek.
Mégis, azon az estén a család elé
helyeztem valamit – mégpedig a barátaimat. Dante írt, hogy Ellivel beültek a
szokásos helyükre, és várnak szeretettel, hogy megigyunk valamit. Két és fél
hét elszigeteltség után úgy döntöttem, itt az ideje annak, hogy visszatérjek az
életbe, és hírt adjak magamról a barátaimnak
Persze tudtam, hogy a jelen
helyzetben a bátyám semmi esetre sem engedett volna el egyedül, pláne nem
estére, így hát SMS-eztem egyet a kedvenc nyomozómnak, hogy bébiszitter kéne. Crusader
nem volt rest, szinte azonnal válaszolt, hogy értem küldi Palazzolót, addig egy
lépést ne mozduljak otthonról. Üzente megmosolyogtatott, és egyre inkább
kezdtem azt érezni, hogy egyrészt talán megbízhatok benne, másrészt azt, hogy
talán mélyen legbelül mégsem annyira szörnyen önelégült és elviselhetetlen,
mint gondoltam. Csak egy enyhén irányításmániás, maximalista rendőr, aki fene
se tudja miért, de kinézte magának a Mastroiannikat. Biztosan szolgálati
kötelességtudatból.
Dimitrij – bár húzta a száját – de
végül áldását adta a távozásomra, arra hivatkozva, hogy úgyis Andrej is házon
kívül tölti az estét. Meg persze Palazzolo jelenléte is némileg megnyugtatta.
A fejemet ingatva, de arcomon
halvány mosollyal kezdtem készülődni, mert hetek óta először úgy éreztem, van
minek örülni. Az elmúlt hetek visszafojtott lélegzete, és pusztítóan égető
pokla után végre némi felszabadulás volt, hogy Dimitrijjel rendeztük a
kapcsolatunk, és elhatároztuk, hogy összefogunk. A vérünkben volt a túlélés, de
ezen túl is hittem, hogy két testvér szövetsége mindennél erősebb, és bármit
képes lehet legyőzni, mert nem kapzsiság, vagy hazug, képzelt ideológiák éltetik,
hanem a szeretet, és az életben maradás vágya. És persze, nyilván az olasz
maffiózók az arcomba nevetnének, ha ezzel állnék eléjük, de ez egy hihetetlen
nagy előny volt. Ugyanis a családomért bármit, gondolkodás nélkül odadobtam
volna, egy pillanatra sem hezitálva. Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy
gondolkoztam, és ez Viktor életébe került.
Amikor csöngettek, mosolyogva bújtam
a kabátomba, és köszöntem el a bátyáméktól, mert bár továbbra se bíztam
túlzottan Palazzolóban, abban azért hittem, hogy nem hagyná, hogy bajom essen.
De egyébként sem feltételeztem, hogy ma este bármi történne. Ez egy túl
tökéletes nap volt, a Dimitrijjel kötött szövetségünket nem árnyékolhatta be
semmi, egyszerűen csak nem lehetett.
Palazzolo kifogástalanul nézett ki.
Fekete haja pedánsan hátra volt fésülve, a sötét, kigombolt szövetkabát alatt
elegáns, sötétkék inget viselt, a barna farmerhez és a szorosra fűzött
bakancshoz. A stílusát illetőleg egyetlen szavam sem lehetett ellene, de már
rég elmúltak azok az idők, mikor a külseje alapján ítéltem meg az emberetek.
Azok meg főleg, mikor a külcsín alapján adtam bárkinek a bizalmam.
A szemöldököm egyből a homlokon
közepére ugrott, mikor a ház elé kiérve megpillantottam a nyomozó csillogó
fényezésű, fekete sedanját. A jellegzetes hűtőrácsa a kocsi elején ordította a
márkát – BMW volt, egy egészen pöpec kis autó.
– Nocsak, mikre nem futja a rendőri
fizuból – jegyeztem meg némileg szkeptikusan, mikor már mindketten benn ültünk
a járműben.
– Willé, nem az enyém. Sőt, igazából
az olasz rendőrségé – jelentette ki, kisfiús mosolyt varázsolva az arcára, mire
csak megforgattam a szemem. Amint gyújtást adott, egyből a rádióval kezdtem el
szöszmötölni, hogy keressek valami jó kis nótát.
– Annyira kíváncsi vagyok,
felügyelő, mi visz rá valakit arra, hogy rendőr legyen? – kérdeztem pár perc
csendes üldögélés, és az autó belsejének alapos szemrevételezése után. Egészen
jól néztek ki a barna bőrülések, meg a kifinomult műszerfal. Soha nem gondoltam
volna, hogy a rendőrségnek van stílusérzéke.
– Miért érzem azt, hogy némi
fenntartással kezeli a rendőrséget? – vetett rám egy kósza pillantást, a szája
sarkában bujkáló mosollyal, de rögvest vissza is kapta a tekintetét az útra.
– Magát ez meglepi? Minden héten
hallani a korrupciós botrányokról. Vitathatatlan tény, hogy minden olasz rendőr
megkenhető. Mellesleg én kérdeztem előbb – fűztem hozzá, miközben a mellkasom
előtt karba fontam a kezemet, és várakozón pillantottam a mellettem ülő fiatal
nyomozóra.
– Azért ez, hogy minden rendőr
megkenhető igen erős túlzás, de tény, sok ilyen esetről hallani. Hogy miért
lettem rendőr? Éppen ezért. Már gyerekkoromban ettől zengett a sajtó, és… – Nem
bírtam ki, hogy ezt a labdát ne csapjam le, úgyhogy arcomon széles vigyorral
tettem fel a kérdésem:
– És vonzották a kenőpénzek, mi? –
Legnagyobb meglepetésemre a volánnál ülő fiatal férfi röviden felnevetett, majd
megrázta a fejét.
– Nem. Épp ellenkezőleg, nem
értettem, hogy az ilyen ember minek dolgozik ilyen munkakörben. Miért nem azért
csinálja, mert szereti. Szóval elhatároztam, hogy Olaszország szerte ritka
kincs leszek – tisztességes zsaru. – Szavai megmosolyogtak, és amíg oda nem
értünk a Marino elé, ezeket
emésztgettem.
A Marino nem volt fényes, elit hely, viszont borzasztó nagy forgalmat realitzált. Milánó közepén kapott helyet a pofás kis romkocsma, ami mégis eltért
társaitól. Nem lehetett vágni a füstöt, nem ordított a zene úgy, hogy az ember
a saját hangját nem hallotta tőle, ugyanakkor minden este hangulatos élőzene
szólt – néha Andrej meg az együttese is fellépett itt. Röviden szólva, a hely
ideális volt baráti beszélgetésekhez, ünnepléshez, összejövetelekhez,
szórakozáshoz.
Amikor kikászálódtam az autóból,
Palazzolo megállított, még mielőtt bemehettem volna.
– Mi lenne, hogyha hagynánk a
magázódást, meg a felügyelőzést, és mostantól tegeződnénk? – tette fel a
kérdését. Röviden mérlegeltem, aztán aprót bólintottam, ami a nyomozó arcára
óriási vigyort varázsolt. – Matteo – nyújtotta felém a kezét.
– Rina – ráztam meg a jobbját, hogy
régi ismerősökként vonuljunk be a zsivajgó bárba.
Belépve egyből kiszúrtam a hátsó
asztalnál ücsörgő Dantét és Ellit, így hát finoman biccentve jeleztem
Matteónak, hogy arrafelé tartunk, de csak megrázta a fejét.
– Menj csak, nem akarok zavarni. Ha
kellek, a pultnál leszek – közölte, majd elsietett a pult felé, én pedig a
vállam megvonva, vigyorogva ballagtam a barátaim felé.
– Ki volt a szépfiú? – támadott le
egyből Elli, mire nevetve megráztam a fejemet, és lehuppantam az egyik
kényelmes kanapéra. Elmeséltem röviden, hogy ki Matteo, hogy miért van rá itt
szükség, és hogy összességében mi történt velem abban a két és fél hétben,
ameddig nem hallottak felőlem, és jószerivel csak az öcsém temetésén láttak.
Viktorról és a haláláról beszélnem
még mindig fájt. Bűnös dolognak tűnt kimondani azt, ami történt vele, és
továbbra sem voltam képes kiejtenem egyben azt, hogy „Viktor meghalt.”. De az
érzéseimről, a történtekről beszélni legalább már tudtam, és ennek a legfőbb
oka az volt, hogy végre úgy éreztem, már nem a gyász vakítja el az agyamat,
hanem a kezemben tudhatom a gyeplőt, és hogy nálam az irányítás. Mert
irányítani akartam. Uralni a helyzetet, megfékezni az események láncreakcióját,
és gátat szabni mindannak, amit a családunkkal szemben elkövettek, vagy terveztek
elkövetni.
Persze Elliéknek sem mondtam el
mindent. Azt a részt ügyesen kihagytam, hogy ha sor kerülne rá, talán boldogan
repítenék golyót, vagy bármilyen éles tárgyat annak a patkánynak a fejébe, aki
megölte az öcsémet. Ez nem volt szalonképes gondolat, és ez a mértékű agresszió
néha még engem is megdöbbentett. Mégsem bántam a jelenlétét, mert tudtam, nem
fogom hagyni, hogy eluralkodjon rajtam. Vagy még ha én hagynám is, Alex ott
lenne, és visszarángatna, megmagyarázná, miért nem éri meg, még akkor is, ha
nem feltétlen gondolná így. Vagy Crusader üvöltené le a fejemet a helyéről, ami
meghozná a jobbik eszemet. Nem féltem hát a következményektől, így nyugodtan
adhattam át magamat az érzéseimnek, bármiről is szóltak azok.
_______
Ennyi lett volna a 3. fejezet, két hét múlva hozom a negyediket, amiben nagyon sok mindenre fény derül, aztán az ötödik fejezettől ténylegesen beindul az akció. Az ötödik fejezet egyébként már meglehetősen jól állok, és el sem hiszem, de ha az elkészül, akkor a történet egyharmadával meg is leszek. Bevezettem egyébiránt egy rendszert, hogy melyik nap melyik blogomra dolgozok, és most egyelőre úgy tűnik, fogom tudni tartani, szóval ha minden jól megy, nem fognak elfogyni a fejezetek, és fogom tudni tartani magamat a kéthetes frissítésekhez. A véleményeknek továbbra is nagyon örülnék, tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy mit gondoltok a történetről, szóval ha vagytok, és olvassátok a történetet, megtennétek, hogy írtok pár sort? Előre is nagyon szépen köszönöm, akárcsak az előző fejezet pipáit! ♥
Szia!
VálaszTörlésÚ, nem is tudod mennyire örültem, hogy azzal kezdődött a rész, amivel. Szerettem az egész testvéri jelenetet, a más nézőpontokat és azt, hogyan alakult ki végül szövetség hármójuk között.
Tetszett, hogy Alex is megjelent, és hogy választás elé lett állítva. Mert teljesen igaz az, hogy bár mindkét testvért szereti, néha muszáj választani. És igazából nem is kellett most, mert olyan jó meglátásban látta a dolgokat, és biztos vagyok benne, hogy az ő szavai is kellettek ahhoz, hogy Dimitrij szembemenjen az elveivel.
Érthető Dimitrij nézőpontja is, hogy miért küldte el szerelmét, és miért óvja a még megmaradt családtagjait, de ha azt nézzük, hogy Rina milyen makacs és mindent megtenne a bosszúért, biztos vagyok benne, hogy sokkal rosszabb lenne neki, ha nem segít a húgának, és őt is elveszítené. Abba belepusztulna már.
S amíg nem tesznek valamit, nem állítják meg ellenségeiket, addig egy perc nyugtuk sem lesz. Nem lehet egész életükben félelemben élni. Főleg, ilyen alakok miatt. Szóval nagyon örülök, hogy egymásért, de főleg Viktorért összeálltak ők hárman, mert Alex is épp annyira Dolohov, mint a többiek. Ha nem is vér szerint, de lélekben és viselkedésben teljesen. Mert egy ember nem véletlenül követi legjobb barátját és családját egy másik országba. És én annyira szeretem az ilyen kapcsolatokat, tényleg ♥
Arra meg kíváncsi vagyok, hogy mi lesz Vele és Rinával. Korkülönbség ide vagy oda, szerintem irtó jó páros lenne. Remélem, Te is így gondolod.
Azért Rinának bejött az élet. Viccet félretéve, ki ne akarna Matteoval és egy BMW-vel utazni. Na. Tetszik a srác gondolkodása és érettsége. Ugye, sokat fog ő is szerepelni? S ha nem lennék Alex-Rina párti még drukkolnék is annak, hogy legyen köztük valami. :D
Na robogok is tovább.
puszi, V.