04

Quattro
– La fortuna aiuta gli audaci –
Bátraké a szerencse
Az este jó hangulatban telt, de Dan és Elli minden próbálkozása ellenére sem voltam maradéktalanul felszabadult. Valahányszor a tekintetem a pultnál üldögélő Matteo felé vándorolt, belém nyilallt a felismerés, hogy ez – a mulatozás, önfeledtség, szórakozás – már nem az én világom. Ráadásul nem bírtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy azzal, hogy a barátaimmal mutatkozok, újabb támadási felületet mutatok magamból. Olyan emberek sorozatát, akik fontosak, és akiken keresztül így sebezhető vagyok. Veszélybe sodortam őket, és ez hatalmas önzőség volt tőlem, de szükségem volt a barátaim közelségére.
Mérhetetlenül hálás voltam nekik azért, mert a történtek ellenére sem tekintettek rám úgy, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatnék, és ugyanúgy ment az adok-kapok, és a piszkálódás, ahogy mindig. A velük való barátságom alapja volt ez, enélkül elképzelni sem tudtam volna a kapcsolatunkat. Éppen Elli „szánalmas matektudásomra” tett beszólásán látszat-duzzogtam, amikor egy fülig érő szájú, barna hajú, hátracsapott baseball sapkás srác levágódott az asztalunknál magányosan álldogáló, üres székre – Castor volt az, Andrej legjobb barátja. Kíváncsian tekintettem a háta mögé, a bátyámat keresve, ám sehol nem láttam a szőke hajkoronáját.
– A bátyám hol hagytad? – kérdeztem összevont szemöldökkel, miután két puszival köszöntöttem a Super Troupert dudorászó, mindig vidám fiút. Kérdésem hallván arca elkomorult, és még a méltán híres ABBA dalt is abbahagyta.
– Hát otthon. Azt mondta szarul van, úgyhogy nem jön, majd csak holnap próbára. – Castor volt annak az együttesnek a dobosa, ahol Andrej gitározott. A próba ténye a legkevésbé sem zavart, az azonban annál inkább, amit az olasz srác elsőre mondott. Hogy a bátyámnak otthon kellene lenni. Merthogy nem volt.
– De azt mondta, veletek lesz – motyogtam magam elé, és egy pillanat alatt lesápadtam, és úgy éreztem, elhagy minden erőm. Viharos sebességgel kezdtek el kattogni az agyamban a gondolatok, és hirtelen újra lepergett a szemem előtt minden, ami Viktorral történt. Az SMS, a sikátor, a kétségbeesett futásom, a lépteim zaja, a lövések, a tüdőmben bennszakadó levegő…
Riadtan pillantottam a telefonomra, ám az nem jelzett új üzenetet, így némileg megkönnyebbültem, de Andrej miatt továbbra is aggódtam. Egyik kezemmel Dimitrijt tárcsáztam, míg másik szabadon maradt kezemmel a kabátomat igyekeztem magamra tornászni. Az értetlenül ülő barátaimnak csak intettem, és elhadartam, hogy majd elmagyarázom, de közben már óriásléptekkel szeltem át a Marinot.
– Matteo, induljunk! – érintettem meg a nyomozó vállát, aki hallván a magasba kúszó hangomat egy tízeuróst dobott a pultra, és csak útban a kijárat felé, futtában bújt bele a szövetkabátjába.
– Mi történt? – kérdezte az autóban ülve, miközben egy gyors mozdulattal kirázta a hajából az esőcseppeket. Rá sem figyeltem azonban, Elliékhez hasonlóan őt is leintettem, és csak a folyton kicsöngő telefonomra koncentráltam, ám az hangos sípolással adta tudomásomra, hogy ismét hangpostára kapcsolt.
– A rohadt életbe, miért nem képes Dimirtij felvenni a telefonját, mikor fontos lenne! – Dühösen és ingerülten túrtam a kissé vizes tincseim közé, miközben bekötöttem a biztonsági övemet, aztán egy mély levegőt véve fordultam a rendőr felé: – Úgy tűnik, Andrej eltűnt. Nekünk azt mondta, hogy Castorékkal lesz, nekik azt, hogy otthon, és se itt, se ott nincs. És ő, akárcsak Dimitrij rém egyenes és korrekt, és ilyenekkel nem szokott sumákolni, szóval valami nem oké. – Aggódtam és féltettem őt. És még jobban féltettem magamat, mert tudtam, hogy ha még egy családtagomat találnám meg holtan, abba egész egyszerűen belerokkannék.
– Negyed óra és hazaérünk – mosolygott halványan a nyomozó, és bár hangja kellemesen mély és nyugtató volt, én már alig figyeltem rá. Tekintetem az ablak felé fordítottam, és a sötétbe borult, viharos Milánót szemléltem. Kövér cseppekben hullott az eső, miközben a szél őrültmód cibálta a kopasz fák ágait. Rossz ómen volt az időjárás, mert Viktor eltűnésekor is ömlött az eső.
Megráztam a fejemet, és igyekeztem a jó dolgokra koncentrálni, a szép emlékekre, a boldog percekre. Andrejra és Viktorra, Dimitrijre, a közös gyerekkorunkra, a zenére, a családra, és az azt övező szeretetre. A szüleinkre, a biztonságra, ami mindig körülvett minket, és ami most mintha a porba veszett volna. Egészen idáig hittem, hogy anya és papa fentről figyelnek minket, és észrevétlenül terelgetnek a helyes úton, és ügyelnek arra, hogy ne történjen semmi baj velünk, de kezdtem kételkedni ebben. A rettegéstől összeugrott gyomorral igyekeztem lenyelni az aggályaimat és a rossz érzéseim.
– Mit gondolsz, az ő művük lehet? – kérdeztem Matteótól, hogy kiszakadjak az enerváltságból. Mindegy volt hogyan, de el akartam engedni a kétségbeejtő gondolatokat. És beszélni róla jobb volt, mint emészteni magam.
– Nem tudom – felelte, és annyira természetes volt a hangja, meg a homlokára szökő ráncok, hogy hittem neki. – Nem tartom valószínűnek, de nem akarlak kétes biztonságérzetbe ringatni. – Hálás voltam ezért, mert megtehette volna azt, hogy a jól bejáratott, minden rendben lesz hazugsággal jön, de ehelyett őszinte volt, és ezt mindig nagyra értékeltem.
A kezemben megcsörrent a telefonom, a kijelzőn Alex neve villogott, amitől a szívem szokás szerint nagyot dobbant. Most azért benne volt az is, hogy reméltem, van valami infója a kisebbik bátyámról.
– Alex, végre! Gyimka mi a pokolért nem veszi fel a mobilját? – szóltam bele feszülten a készülékbe.
– Mert az öccsét keresi – jelentette ki, amitől megállt bennem az ütő. – Gyere haza Rina, mutatni akarok valamit – szólt komolyan. Ki nem állhattam, mikor ennyire ködösen, és titokzatosan fogalmazott, holott a rejtélyessége többnyire épp, hogy vonzó volt.  Megszólalásának megfoghatatlansága frusztrált, és a telefon letétele után idegesen kezdtem el rágcsálni a kicserepesedett számat. És noha alapvetően megszállottan szerettem az ajakbalzsamaim, ezúttal a legkevésbé sem tudott érdekelni, hogy épp véresre tépkedem az ajkam.
– Elég! – Matteo hangja úgy törte meg a csendet, mint egy néma éjszakában elsütött fegyver, mire riadtan kaptam rá a pillantásom. Fogalmam sem volt, miről beszél. – Dobolsz az ujjaddal, tépkeded a szád. Kicsinálod az idegeid. Hagyd abba, kérlek – szólt kedvesen, mire bizonytalanul, felületesen elmosolyodtam.
Egy határozott mozdulattal a rádió felé nyúlt, és feltekerte a hangerőt úgy, hogy az onnan szóló popdal töltse ki a fejem, ne az időjáráshoz hasonlóan borús gondolataim. Hálás voltam neki, és hajlottam arra, hogy esetleg a bizalmamba fogadjam a fiatal nyomozót.
A figyelemelterelés ellenére, amikor megérkeztünk a fekete kovácsoltvas kapu elé, alighogy megállt az autó, már ki is ugrottam belőle, és a szakadó esőben rohantam a bejárat felé. Berontottam az ajtón, és a tekintetemmel egyből Alexet kezdtem keresni. Túlzó lelkesedéssel öleltem át a magas srác nyakát, és zihálva bújtam a mellkasához. Kellett az, hogy egy pillanatra érezzem a nyugtató tenyerét a hátamon, hogy beszívjam a cédrusillatát, és behunyt szemmel átérezzem a biztonságot, amit mindig nyújtott.
Csak néhány pillanat volt, nem több, mégis, mikor elváltam Alextől, már nyugodtan, hideg fejjel pillantottam fel barna szemébe. – Mi történt?
A fiú nem válaszolt, csak a tágas és világos nappali közepén álló üveglapos dohányzóasztalhoz lépett, és egy fehér borítékot nyújtott felém. Értetlenül jártattam a tekintetemet Alex, a kanapén feszülten ülő Dimitrij, a boríték, és a fekete hangversenyzongorát támasztó Crusader között. Fogalmam sem volt, hogy a nyomozó hogy került a házunkba, de tudtam, a bátyám csak akkor hívta volna magától ide, ha tényleg égető vészhelyzetről van szó.
Óvatosan és lassan bontottam fel a levelet. Mert bár majd megőrjített a kíváncsiság, legbelül féltem attól, hogy mi lehet a tartalma, hogy kitől jöhetett, s hogy mik lehetnek a következményei. Abban voltam csak biztos, hogy köze van Andrejhez, és végül ez volt az a gondolat, ami elhessegette a különféle, váltságdíjakról és fenyegetésekről szóló teóriáim, és rávett arra, hogy kinyissam a borítékot.
Viszonylag rövid, és tömör levél volt, és első pillantásra kiszúrtam, hogy ez Andrej kézírása. A kacskaringós, kusza betűket ezer közül is felismertem volna, bárhol, bármikor.  A sorokat többször is átfutottam, hogy megértsem, hogy felfogjam, és hogy keressek valami magyarázatot rá. Mögöttes tartalmat, és a kényszer legapróbb szikráját kutattam, valamit, bármit, ami bebizonyíthatta, hogy a bátyám nem önszántából írta a levelet.
– „Az élet kiszámíthatatlan, és nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Jelen helyzetben abban sem lehetünk biztosak, egyáltalán lesz-e holnap. Lelécelek, mert ez az egész szarság nekem már sok. Viktor halála, a bizonytalanság, a napról napra élés, hogy állandóan hátrafelé kell tekinteni – képletesen is, és fizikálisan is. Nem lehetünk biztonságban, sem azoktól a maffiózóktól, sem a múltunktól. Soha nem éreztem magam igazán közületek valónak, de nincs is ezzel baj. Szeretlek titeket, a családom vagytok, de ez nem változtat azon a tényen, hogy vannak áldozatok, amiket képtelen vagyok meghozni értetek. És a zene ilyen.” – Hangosan olvastam fel, noha biztos voltam benne, hogy a szobában állók közül mind tudták, mi áll a levélben – talán csak Matteo nem.
– Ez… Ez biztos csak valami tévedés, annak kell lennie – bizonygattam magamnak, azonban én sem igazán hittem benne. De kellett, hogy legyen valami magyarázat! Andrej nem tett volna ilyet, mert tudta, hogy ez összetörné a már amúgy is szilánkokban lévő szívemet! Nem tehette! A belsőm sikított a válaszért, az igazságért, bármiért, ami több ennél a tizenkét kusza sornál.
– Rina… – lépett mellém Alex, megérintve a karomat, de elhúzódtam, és Crusader elé trappoltam.
– A Mastroiannik voltak, igaz? Mondja, hogy ez az ő művük! Elrabolták Andrejt, és várják, hogy megkeressük, hogy őt is a szemem láttára végezzék ki! Vagy talán már meg is ölték, és azért a levél, hogy ne keressük a holttestet! Mondja, hogy így van! – Az elmém szakadatlanul, és kitartóan gyártotta az elméleteket Andrej eltűnésére, holott mélyen, legbelül én is pontosan tudtam, hogy a helyes válasz ott van az orrom előtt. Hogy a bátyám meghozott egy döntést, rangsorolt, felállította a fontossági sorrendet, és ebben mi, a család a zene mögé szorultunk.
– Ugyan, legyen már eszénél! – szólt fegyelmezőleg Crusader, mégsem éreztem a hangjában felsőbbrendűséget. Nem éreztem semmit, csak összetörtséget. – A Mastroiannik nem szerelmetes búcsúleveleket küldözgetnek más nevében, hanem levágott ujjakat. A kölyök megunta a cirkuszt és lelépett, és hogy őszinte legyek, a legkevésbé se hibáztatom. – Tudtam, hogy igaza van, éppen ezért, napok óta először, ismét meleg, sós könnyek indultak útra a szememből, és némán sírni kezdtem.
*
Percekkel később felhúzott térdekkel, szipogva gubbasztottam Alex mellett a kanapén. A fiú békés, előzékeny hangja, és nyugtató cirógatása megtette a hatását, és bár a szívem továbbra is darabokban hevert Andrej árulása után, de a kezdeti pánik alábbhagyott. Már csak a csalódottság maradt, egy cseppnyi dühvel vegyülve. Mert igenis árulásnak éltem meg, és haragudtam a bátyámra azért, mert gyáván, és kissé önzőn hátat fordított a családnak, és a saját, egyéni célját helyezte a közös érdekünk elé.
De mindezektől függetlenül, kezdett kitisztulni a fejem, és újból felmerült bennem a kérdés, hogy Crusader és Matteo mit keres a nappalinkban. Illetve, adott pillanatban a konyhánkban, Dimitrijjel kiegészülve, kávét szürcsölgetve. Elképzelésem sem volt arról, hogy milyen lehet a hangulat odakinn, de volt egy olyan sejtésem, hogy a pétervári tél semmi hozzá képest.
– Jobban vagy már? – kérdezte Alex csendesen, mire óvatosan elmosolyodva bólintottam. Elmondhatatlanul hálás voltam neki azért, amiért mellettem állt, és segített abban, hogy összeszedjem magamat. Belegondolni is szörnyű volt, hogy mi lett volna velem nélküle.
– Ígérd meg, hogy nem mész el. Ígérd meg azt, hogy te soha nem hagysz itt. – Fészkelődtem picit, hogy Alex sötétbarna szemébe nézhessek, melyekben a szenvedély olyan lángja lobogott, amitől hirtelen a légzés is nehezemre esett, de ugyanakkor ez pontosan az a tűz volt, amivel én magam is akartam azt, hogy a fiú soha ne hagyjon egyedül.
– Ígérem – mondta, óvatos puszit nyomva a homlokomra, de több volt ebben, mint az eddigi homlokcsókokban. Ebben benne volt minden ígéret arra, hogy ameddig csak képes lesz rá, velem marad, és ennél többet nem is kívántam.
– Nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen – bökött bele az oldalamba, mikor pár perccel később már békésen nyugtattam a fejemet a mellkasán. Fáradt voltam, a sírás, és Andrej távozása mintha minden erőmet kiszipolyozta volna, de Alex mondata mégis mosolyt csalt az arcomra.
– Pedig azt hittem, egyszerű lesz leépíteni. – Millió más dolog mellett ezért is nagyon szerettem, hogy benne volt a piszkálódásokban, hogy tudta, milyen égetően nagy szükségem van arra, hogy ilyen formán is mellettem legyen. Partner volt ebben a zsigeri adok-kapokban, és soha nem sértődött meg a csipkelődéseken, mert tudta, hogy incselkedés és móka bújik mögöttük.
Érdemben reagálni azonban már nem tudott, mert a nappaliba becsörtetett Crusader, nyomában a bátyámmal élénken csevegő Matteóval. A korábbi mosolyom lehervadt kissé, és a lábaim magam alá tornászva kotortam félre a szemembe lógó szőke tincseket. Várakozva és érdeklődőn pillantottam az érkezőkre, mert fáradtság ide vagy oda, kíváncsi voltam a nyomozók ittlétének okára.
– Maga hogyan keveredett ide? – kérdeztem Crusadertől félrebiccentett fejjel. Dimitrij közben leült az egyik fotelbe, Matteo pedig a másikba, de a szőke ír ideges, ketrecbe zárt vadállat módjára járkált fel alá. Kérdésemre rám kapta a pillantását, majd nagyot sóhajtva megállt egyhelyben.
– A Mastroiannival való találkozásunk után kutakodtam kicsit, és alaposabban utánajártam 2006. január 13.-ának – vezette fel a mondandóját, mire egyből kevésbé éreztem a mindenemet átjáró fáradságot, és a lelkem kínzó elhagyottságot.
– És mit talált? – haraptam rá egyből. Dimitrij annyira nem lelkesedett, és Alex is érdektelennek tűnt, volt egy olyan sejtésem, hogy ők már hallották a történetet. Mintha már régóta ismernék a soron következő históriát
– Első körben semmit – érkezett a gyors felelet.
– De gondolom, ha ennyi lenne, most nem lenne itt… – A markáns arcú szőke csak biccentett, és már folytatta is.
– Az olasz adatbázisokban semmi nem volt, hivatalos úton pedig hetekbe telt volna, míg lekérem az oroszoktól az adatokat, és akkor sem biztos, hogy szívélyes segítséget nyújtottak volna – húzta el a száját. – Mindenesetre egy bizonyos forráson keresztül megszereztem annak az autóbalesetnek az aktáját, aminek a szülei halálát kéne tartalmazni. A gebasz ott van, hogy a halottkém jelentése szerint az autóban három huszonéves férfi ült. Mármint az eredeti halottkémi jelentés szerint. Azt ugyanis mit ad Isten, meghamisították a drága jó orosz kollégák. – Összevont szemöldökkel meredtem a nyomozóra. A szavai visszhangzottak a fejemben, és az elhangzottak mögött húzódó okokat és válaszokat kutattam, de nem állt össze a kirakós.
– Tehát a szüleim nem haltak meg? – kérdeztem vissza, mert ez tűnt a legkézenfekvőbb következtetésnek.
– Természetesen de – ábrándított ki Crusader a pillanat törtrésze alatt, mielőtt még reménykedni kezdhettem volna.
– Csak nem ott, és nem akkor – tette hozzá Matteo. Érdeklődve kaptam felé a pillantásom, de a főfelügyelő már vissza is vette tőle a szót.
– A szüleik ugyanaznap hunytak el, csak éppen nem Moszkva és Szentpétervár között autóbalesetben, hanem egy pétervári lövöldözésben.
– De hát hogy…? Hogy keveredtek papáék lövöldözésbe? – fordultam Dimitrij felé, és a tekintetemet feszülten járattam közte és Crusader között. Kavargott a fejem, túl sok volt az új információ, és az agyam képtelen volt őket összerendezni, és helyes konklúzióra jutni. Újra eszembe jutott Fabio, és amit a kávézóban mondott. – Fabio… A Mastroiannik? De hát mi közük nekik…? – elhalt a hangom és nem tudtam befejezni a mondatot.
– Technikailag elég sok – jelentette ki a mellettem ülő Alex, mire riadtan kaptam felé a pillantásom. Azt hittem, ő sem ért semmit, hogy ő is ugyanolyan elveszve és összezavarodva érzi magát, mint én, de a jelek szerint nem így volt.
– A két család soha nem ápolt egymással jó viszonyt – kezdte a mesélést a bátyám, de már itt félbeszakítottam.
– Egyáltalán honnan a kénköves pokolból ismerték egymást? És te honnan tudsz róla?
– Mondhatni, mint a családunk elsőszülött gyermekének, voltak bizonyos előjogaim, kiváltságaim. Olyan kiváltságok, amiktől szánt szándékkal meg akartalak kímélni mindnyájótokat. Ezt… Ha a mondandóm végére érek, megérted majd, miről beszélek. De a másik kérdésedre a válasz… Az 1900-as évek elejétől kezdve Európában két jelentős kokain beszállító működött. A mi családunk, és az övék. Feloszlott a piac, így többnyire kisebb-nagyobb összetűzésekkel, de viszonylagos békében éltek egymás mellett őseink.
– Várj! Gyimka nem egészen értem, mit akarsz mondani. A családunk több mint száz éve kokaincsempészésből tartja fenn magát? – kérdeztem hitetlenkedve, mire a bátyám csak kimérten bólintott
– Mit gondolsz, nagyapa honnan teremti elő az alapot a flancos, nemesi életszínvonalhoz? – Dimitrij visszakérdezésében volt valami, mintha ő maga is megvetette volna az egész világot. Nagyapa világát. Soha nem jöttek ki jól, és amennyiben Gyimka mindvégig tudott mindent, tökéletesen meg tudtam érteni, ahogy azt is, miért nem kért pénzt nagyapától.
– De az építőipari vállalkozás? Azzal mi van? – kérdeztem, hiszen szentül hittem, hogy az a családi vagyon alapja, az országhatárokon átívelő nemzetközi vállalkozás.
– Ugyan már, ne legyen naiv. Manapság senki nem él meg építőiparból – horkantott fel szkeptikusan Crusader, a bátyám pedig, bár húzta a száját, kelletlenül ugyan, de egyetértett a nyomozóval. Mielőtt azonban további kommentárt vagy kérdést fűzhettem volna hozzá, Dimirtij folytatta.
– A második világháború aztán csúnyán belekavart a bizniszbe, már ami a kábítószert illeti, úgyhogy mindkét család átnyergelt a fegyverkereskedelemre, de megint ütköztek az érdekek, végül a háború végeztével itt is megállapodás született. Dédnagyapánk, és Antonio Mastroianni megalkotta a Dolohov-Mastroianni egyezményt. Lefixálták benne, hogy ki merre és meddig terjeszkedhet, és egészen pompásan működött is a dolog.
– Egészen 1991-ig – vette át a szót Alex, azonban a szavába vágtam.
– A Szovjetunió felbomlásáig?
– Úgy van. Ez ismét megkavarta az állóvizet, mert alaposan átrendeződött nem csak az európai, hanem a nemzetközi helyzet is. Ráadásul akkoriban nagy átalakulás ment végbe nálunk is, és az olaszoknál is. Dédnagyapa meghalt, és nem sokkal utána Antonio is követte, és a helyére lépő sógorának, Fernando Grittinek egészen más elképzelései voltak a dolgokról.
– Gyakorlatilag ahol tudta, áthágta az egyezményt, és a létező minden téren keresztbe tett nekünk. – Rémesen furcsa és bizarr volt azt hallani, hogy a bátyám magának érzi a történelmüket, hogy egy zömmel illegalitásra épülő bizniszt ennyire sajátjaként kezel. Hogy a mindig tisztességes, felelősségteljes, és az életét minden területen szabályszerűen élő bátyám nem csak hogy belelátott, de aktív tagja és tudója volt egy csempészésen és kereskedelmen alapuló, mondjuk ki, maffia-hálózatnak. Az pedig még bizarrabb volt, hogy két rendőr mindezt szemrebbenés, és egyetlen arcrándulás nélkül hallgatta. Engem sokkoltak a hallottak, és nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a helyes hozzáállás –  hogyha az etikára és erkölcsre hagyatkozva elvből elutasítanám, vagy ha a mindemögött húzódó családi összetartás mentén büszkén, felszegett fejjel állnék be a sorba.
– Nagyapa igyekezett megreformálni a rendszert, és kitalálta az évszázad bizniszét, miszerint az építőipari vállalkozás lesz az egész rendszer fedősztorija
– Kvázi, mintegy pénzmosoda? – érdeklődtem összevont szemöldökkel.
– Pontosan – bólintott Gyimka. – Az eladásokból befolyt pénzt lekönyvelte a céghez, aminek bár szintén volt bevétele, közel sem lett volna akkora, mint így.
– De hogy jön a képbe papáék halála?
– 2005 tavaszán, egy Dél-Amerikából érkező szállítmányt hoztak hajóval. Spanyolországban került be Európába, és a szokásos útvonalon jött volna, de valahol hiba csúszott a rendszerbe, és Grittiék lekapcsolták az egész szállítmányt valahol Észak-Olaszországban. A családunk súlyos millióktól esett el, ám ezt nagyapa nem hagyhatta, így mivel pontosan tudta, hogy hol és mikor tűnt el a cucc, azt is tudta, ki áll a dolog mögött – magyarázta Dimitrij.
– Gyakorlatilag ez volt Fernando Gritti életének utolsó cselekedete – tette hozzá Alex, hogy aztán Crusader vegye át tőle a szót. Egészen összeszokott kis történetmesélő csapattá nőtték ki magukat.
– Egy héttel később váratlanul, mintegy rajtaütésszerűen kivégezték szinte a teljes Gritti családot. Konkrétan mészárszékké alakították a parmai birtokot. Aki ott tartózkodott, gyakorlatilag ott is halt. Persze maradtak azért a családjukból, hiszen a fajtájuk olyan, mint a csótány, elpusztíthatatlan. Gregorio politikai okokból maradt távol, így ő élve megúszta, és a család legidősebb és legfiatalabb gyermeke is.
– És így került mindenki Milánóba – zárta le a gondolatot Matteo. Kicsit emésztgettem a hallottakat, és értelmeztem az egész zagyvaságot. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy mindez valóság, mert olyannak hatott, mintha életem legrosszabb rémálmát élném, amiből képtelen vagyok felébredni.
– Szóval erre a mészárlásra volt válasz papáék halála? – kérdeztem aztán egy kis idő elteltével, és mindenkitől elégedett bólogatást kaptam válaszul. – És ők is tussolták el?
– Nem, ez már nagyapád műve volt – jelentette ki Alex, de semmi elismerés nem volt a hangjában. Úgy tűnt, mély megvetéssel kezeli az egészet. Olyan megvetéssel, ami nem pillanatok alatt alakul ki az emberben, hanem hosszú évek kellenek hozzá, és egyelőre nem értettem, mi a szerepe a két család szembenállásában, vagy hogy egyáltalán honnan tud róla.
– Annyira azért ismered nagyapát, hogy tudd, mennyire fontos neki a látszat – kezdett bele Dimitrij, és ezúttal én bólintottam egyetértésem jeléül. –  Nem állhatta azt, hogy a sajtó lehozza, az egy szem fia, a tisztességes üzletember közönséges lövöldözésben lelte halálát. Az ő értékrendjének az túl proli volt. Így szórt egy kis kenőpénzt ide, hintett egy kis adományt oda, és máris tragikus, véletlen baleset lett belőle. – Dimitrij ha lehet még nagyobb undorral beszélt a nagyapánkról, mint egyébként szokott. Soha nem értettem, miért nem kedveli, mikor velem mindig olyan volt, mint egy hétköznapi nagyapa – kedves, mosolygós. A bátyámtól ugyanakkor mindig csak a sározást hallottam, azt, hogy mennyire nehezen viseli az öreg bizonyos dolgait. Gyimka szemében apa volt az etalon, aki valóban tisztességes üzletember volt, és kitűnő építészmérnök. Noha már erősen kételkedtem mindenben, amit valaha a családomról hallottam, és a tisztesség, mint olyan egészen új értelmezésbe került. Tisztességes maffiózó, kicsit visszásan hatott.
– Miért éppen Milánó? – kérdeztem, de mindenütt értetlen arcokat láttam, így a hajamba túrva egy nagy sóhaj után belekezdtem: – Ha tudtátok, hogy ők ölték meg papáékat, akkor miért épp az ő városukba költöztünk? Rendben, menekültünk, de miért éppen ide? – Nem értettem a logikát, hogy miért azok karmaiba menekültünk, akik elvileg üldöztek.
– Mert a saját városuk lett volna az utolsó, ahol keresnek. És láthatod, évekbe telt nekik, míg megtaláltak – válaszolt Alex. – Bár mikor Fabio feltűnt az életedben, tudtuk, hogy eddig tartott a nyugalom.
– Miért nem menekültünk tovább? – kérdeztem halkan, meredten bámulva az előttem lévő üveglapos asztalt, a rádobott levéllel. A levéllel, ami nélkül talán még mindig nem tudnék semmiről, és látszólagos, hamis biztonságban ringatnám saját magam. Ha akkor elmentünk volna, bár haragudtam volna Dimitrijre, de még mindig együtt lenne a családunk.
– Mert eleget menekültünk. Mert itt az idő, hogy felvegyük a kesztyűt. Megerősödtünk, felnőttünk, és készek vagyunk arra, hogy odacsapjunk. Ráadásul van segítségünk is – biccentett Matteo és a fotelje mögött álldogáló Crusader felé. A bátyám komolyan vette hát a bosszút, és már azt is értettem, miért – tőle szinte az egész életét elvették. Gyimka kétfrontos harcot folytatott, egyrészről a Mastroiannik ellen, másrészről nagyapa és az elnyomása ellen. Még ha benne ez nem is feltétlenül tudatosult, ismertem a bátyámat, és tudtam, hogy bár fontos neki a család, az öreget sose tekintette igazán a családjának – Alexet és engem azonban annál inkább.


– Akkor tehát háborúban állunk? – tettem fel arra a napra az utolsó kérdésemet, de nem vártam rá választ, mert pontosan tudtam, hogy fején találtam a szöget. Zsongott a fejem a sok új információtól, és nagy részét még mindig nem dolgoztam fel teljesen, de abban biztos voltam, hogy ez tényleg egy istenverte háború, de történjen bármi, én a bátyám mellett fogok állni, mert már csak mi maradtunk egymásnak. 


_________
Tudom, iszonyat kínos, de az van, hogy tegnap teljesen kiment a fejemből az, hogy nekem friss részt kéne hoznom a Bosszúból. És bár már tök szépen kijavítgattam, és feltöltés-kész állapotba hoztam hétfőn, kedden, de valahogy ez elmarad. De most már itt van, megérkezett a rész, remélem tetszett is, és nagyon-nagyon-nagyon reménykedek abban, hogy esetleg valakinek tetszett annyira, hogy írjon egy kommentet róla. Nagyon-nagyon hálás lennék érte, ha tudnám, mit gondoltok a történetről. A díjat ezúton is nagyon köszönöm, ígérem, amint időm engedi, kiteszem, de egyelőre még nem tudom hol áll a fejem, de majd beáll egyszer egy rendszer, remélhetőleg :) Szóval a pipákat köszönöm, és még egyszer: nagyon örülnék egy kommentnek. 

3 megjegyzés:

  1. Drága Dora G.!
    A történeted szerelem volt első látásra. Nem az a tipikus-tucatblog, van mondanivalója és jól kidolgozott a történet. A szereplőkkel könnyű azonosulni és igazán szerethetőek. Remekül bánsz a szavakkal és jól "adod el". A részek terjedelme üdítően hosszú. Végre egy olyan bloggerina aki gondol a "fanatikus" olvasókra, és nem 30-45 mondatos fejezeteket tesz közzé. Annak ellenére, hogy nem rövidek a bejegyzések, többször is sikerül meglepned minket. A fejléc és maga a design is nagyon ízléses. Az egyedüli amibe bele tudok kötni, az a betűk mérete. Ha valaki egyszerre áll neki elolvasni az elérhető fejezeteket, annak egy idő után kifolyik a szeme. Ezt kérlek ne vedd sértések, csupán egy észrevétel. Remélem kicsivel hamarabb hozd a következőt, mert már alig várom.
    Addig is ölel, Fruzsi.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Fruzsi!
      Hát először is nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy írtál nekem, tényleg elmondhatatlanul hálás vagyok érte :)
      Iszonyatosan örülök, hogy így vélekedsz a Bosszúról, mert pont ilyennek szántam - egy blognak, aminek van mondanivalója, és annak is nagyon örülök, hogy tudsz azonosulni a szereplőkkel, mert sok munka volt bennük is. A fejezetek hosszához csak annyit, hogy próbáltam magamat a 2000 szavas fejezetekhez tartani, de nem ment, hogy ennyibe belesűrítsem a mondandóm, de igazából nem bánom. Örülök, hogy tetszik a design, igazából ez az első komolyabb munkám, amivel hetek (hónapok) távlatából is elégedett vagyok, szóval meglehet, végigkíséri majd a Bosszút. A betűk méretén viszont akkor mindenképpen igazítok majd, köszönöm az észrevételt :) A következő rész május 3.-án érkezik majd, mert az sajnos még nincs befejezve, de a kiírt időpontban mindenképp jön majd a fejezet. :)
      Még egyszer nagyon-nagyon szépen köszönöm a kommentet, elképesztő hálás vagyok, és remélem megtartod ezt a jó szokásod :)
      Óriási virtuális ölelést küld:
      Dora

      Törlés
  2. Szia!

    Nem tudom mennyire értelmes hozzászólásokat adok, remélem azért eddig átmentek a gondolataim, de próbálkozom amúúúgy.

    Ezt a részt úgy, de úgy szerettem. Volt sok testvéri jelenet, volt sok Alex és Rina, és sok-sok új információ, amivel lassan, de biztosan kezdjük érteni, mi miért történt. Szóval nagyon imádtam ♥

    Annyira átjöttek az elején Rina gondolatai és érzései. Hiszen amennyi rossz dolog történt már velük, ki ne gondolna arra, hogy kisebbik bátyjával is a maffiózók tettek valamit? A fülszöveg alapján azért az ember számíthatott rá, hogy valamelyikük lelép, és mivel Gyimka és Rina szövetséget kötött, csak Andrej lehetett a köddé váló. Mégis azért kicsit váratlanul ért. Főleg, hogy csak pár sorban búcsúzott el a szeretteitől. Azért ez egy kicsit önző dolog volt Tőle, hiszen ezzel tényleg összetörte a húga szívét.

    Azt mondjuk nem mondhatom, hogy nem értem meg a Andrejt, mert az érvei és indokai teljesen jogosak. Én sem szeretnék úgy élni, ahogy nekik kell. Csak az ember azt hinné, ha valakinek már csak a szerettei és az álmai maradnak, inkább előbbit választja, mint utóbbit. Mégsem lincselném meg miatta. Ennyi veszteség után, tudom milyen érzés elveszettnek lenni.

    Alex és Rina között annyira érezhető, hogy több van puszta barátságnál. A mozdulataik, az érintéseik és a szavaik mögött mind-mind több rejlik. És annyira cukik. Amikor a 3 férfi belépett, esküszöm elképzeltem azt a jelenetet. :D

    A meséléssel és az egyezménnyel nem csak Rina világosodtt meg, hanem mi is. Jó tudni mi miért történik, és hogy mindennek oka van. Bár Dolohov papit csak így ismerjük, ahogy a szereplők mesélnek róla, én máris elmondhatom, nem kedvelem, de komolyan. Teljesen megértem Gyimka miért határolódott el Tőle. Igaza is van, hiszen akinek a hírneve, a pénze fontosabb, mint a család, az számomra se lenne családtag. Ha már Gyimka, most kicsit kérdőjel nekem, hogy ez a vállalkozás most akkor mennyire is tisztességes. De valamiért nem tudom bűnözőként kezelni, mert nem érzem annak.

    Ez a nagy összhang annyira tetszett a férfiak között. Látszik, hogy Alex és Gyimka barátsága tényleg mennyire szoros és testvéri, ha Ő is tud mindenről. Hiszen mindenkinek szüksége van 1 bizalmasra, és az hogy ennyire beavatott, mint az előző kommentemben is mondtam, tényleg családtaggá teszi Alexet, ahogy Rina is fogalmazott. Ezért is remélem, ha Rina és Alex összejön, Gyimka támogatja majd őket.

    puszi, V.

    VálaszTörlés