01

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt is az első fejezet, két hét múlva pedig folytatjuk Rináék kalandjait. Nagyon szépen köszönöm a pipákat, az új feliratkozókat és a díjat is, a napokban ígérem, kiteszem majd :3 Remélem tetszeni fog a fejezet, és elkezditek majd megkedvelni a szereplőket, a cselekményt… A hozzászólásokat ezúttal is nagyon-nagyon nagy szeretettel és örömmel fogadnám. Jó olvasást!

Uno

– Morire ti salutano –

A halálba menők köszöntenek

Gyűlölöm a temetéseket.

Nem elég, hogy a saját gyászom készült éppen elnyelni, hogy a napok óta tartó nyomás a mellkasomon a tetőpontjára ért, vagy hogy a több mint egy hete megállíthatatlanul patakzó könnyeim már vörösre marták a szememet, és hogy a tüdőmbe tizenegy napja nem áramlott be egy egészséges levegővétel. De látni kellett a családtagok, a rokonok pillantását, azt a szánakozást, ami mélyen ugyan, de ott ült minden résztvevő tekintetében. Pedig soha nem láttuk őket. Nem adtak hírt magukról, és nem kerestek minket egyszer sem, mióta Olaszországba költöztünk. Azonban a temetés híre összecsődítette az összes sosem látott családtagot, hiszen ez egy lehetőség volt arra, hogy szánakozóan tekinthessenek ránk, és felülemelkedve a saját nyomorukon, másokon kárörvendjenek.

Ott álltunk a ravatalozó mellett, a huszonötödik zsebkendőt is telesírva, és csak jöttek, és jöttek, és ugyanazt az elnéző sajnálatot láttam az összes szempárban, és ettől üvölteni tudtam volna, de nem tettem. Nem üvöltöttem, nem szóltam egy szót sem, csak egy aprót bólintva megköszöntem a részvétet. Nem is lettem volna képes többet mondani, az újra és újra feltörő hisztérikus zokogástól. Csak álltunk a nyitott koporsó mellett, és néztem az öcsémet. Olyan volt, mintha csak aludna, attól eltekintve, hogy a bőre még önmagához képest is természetellenesen világosnak tűnt. Figyeltem azt a tizenkét éves, gyermeki arcot, amit annyira szerettem, szeretek. A szemébe lógó szőke tincs láttán késztetést éreztem rá, hogy odébb tűrjem, ahogy mindig, de a szorosan mögöttem álló Alex elkapta a karom, mikor már épp nyúltam volna Viktor felé.

A rohadt életbe is, nem szabadna itt lennie! – cikázott keresztül rajtam újból, ezredszer is a felismerés. Ismét feltörő zokogásomat Alex mellkasába igyekeztem fojtani. El akartam menni innen, elbújni vissza a szobám mélyére, ahol az elmúlt egy hetemet is töltöttem. Nem akartam belegondolni a tényekbe, és nem akartam elfogadni a valóságot. De olyan arcátlan módon tolakodott be az életembe, hogy képtelen voltam figyelmen kívül hagyni.

Valószínűleg, ha Dimitrij és Andrej nem támogattak volna két oldalról a gyászmenet alatt, az első lépés után összeestem volna. Fájt minden lépés, fájt minden lélegzetvétel. Fájt a létezés is. Viktor halálával egy részem együtt halt meg abban a sikátorban, Milánó külvárosában. A gondolat hatására újra az emlékezetembe úszott minden. Az ereimben áramló adrenalin, a vadul és rendszertelenül kalapáló szívembe szökő félelem, a ziháló lélegzetem, a futás közben, az esőáztatta betonon csattanó cipőm talpa, a nedves, nyirkos és hideg levegő, ami a csontomig hatolt. De egyik sem érdekelt, egy kósza pillanatra sem, mert tudtam, hogy az öcsém veszélyben van. És valahol már akkor tudtam azt is, hogy nem tehetek majd érte semmit.

A sikátorba érve megpillantottam őt, a remegő kiskamaszt, az imádott, gyermeki arccal, a piszkosszőke tincsekkel. Csak közelebb érve láttam meg azt, amit talán soha nem fogok elfelejteni – a félelemmel teli, mégis reménykedve felcsillanó kék szemeket. Hitt bennem, bízott abban, hogy megmentem, mégsem tettem semmit. Csak álltam ott tétlenül, és figyeltem az öcsém arcán patakokban lefolyó könnyeket, és azt, ahogy szép lassan kiveszik a remény a szeméből. Végignéztem, ahogy a maszkos férfi háromszor hasba szúrja, majd az ernyedten földre hulló testbe beleereszt két golyót, miközben egyenest a szemembe néz. Azóta is valahányszor lecsukom a szememet, hallom a kopár házfalak közt visszhangzó pisztolylövéseket, érzem magamon a tettes kárörvendő, ördögi pillantását, és látom az öcsém jegesen kék, üveges és élettelen szempárját, ami vádlón mered rám, szinte kiáltja, a te hibád.

Az emlék hatására újra hisztérikusan tört rám a zokogás, és erőtlenül temettem az arcomat a hirtelen ismét mellém kerülő Alex mellkasába. Észre sem vettem, de már a sírhelyhez értünk. Rázott a hideg, és egész testemben remegtem, miközben igyekeztem a bátyám legjobb barátjának karjában megkapaszkodni. Legalább egy kicsit fenntartani a látszatát annak, hogy képes vagyok tartani magamat.

Amikor a sírgödörbe helyezték az öcsémet, felpillantottam, majd fátyolos tekintettel, elsőként dobtam a fekete koporsóra a kezemben szorongatott vörös rózsát. Képtelen voltam akár csak egy másodperccel is tovább ott maradni. Egyszerűen nem bírtam végignézni azt, hogy a számomra legfontosabb embert eltemetik. Összeszedtem hát minden maradék erőmet, és a tömegen áttörve, az ingatag magassarkúmban visszasiettem a ravatalozóhoz. Egy árva lélek sem volt már a díszes, lilába öltöztetett kis épület előtt, így hát megnyugodva támaszkodtam meg az egyik vaskos oszlopnál. Mit sem törődve a januári hideggel, erőtlenül csúsztam le a ravatalozó nyirkos kőlépcsőjére.

Arcomat a kezembe temettem, de nem tudtam többet sírni. Meredten bámultam a földet, amiben néhány szál fű már frissen zöldellt, de ezen kívül kopár volt az egész. Élettelen. Akárcsak az öcsém. Lehunytam a szememet, hogy gátat szabjak a könnyeimnek, de fölösleges volt – mintha csak elapadtak volna. Az elmúlt napokban csak onnan tudtam, hogy még élek, hogy a mellkasomat belülről feszítette az üresség okozta fájdalom, és hogy a szememet marták a sós könnyek. Mostanra viszont nem maradt más, csak a szívemet darabokra tépő kín, ami az egész testemet átjárta.

– Gyere, üljünk be a kocsiba, mindjárt vége a szertartásnak. – Meglepetten kaptam fel a fejemet, mikor meghallottam Alex kellemesen mély, lágy baritonját. A földről sokkal magasabbnak tűnt nálam, pedig alig egy fejjel volt több a magassága az enyémnél. Az arcát párnapos borosta fedte, és a szeme alatt húzódó karikák arról árulkodtak, hogy őt is megviselték a történtek. Noha vér szerint nem volt családtag, de soha, senki nem vitathatta, hogy a családhoz tartozik. Dimitrijjel együtt nőttek fel, még Szentpéterváron, és olyanok voltak, mint a testvérek. Tényleg össze voltak gyógyulva, még egyetemre is együtt mentek Moszkvába. És aztán mikor nem volt tovább maradásunk Péterváron, Alex velünk tartott Milánóba, és segített a bátyámnak új életet kezdeni.

Felpillantottam a srác szemébe, melyeknek pont olyan színe volt, mint otthon, Szentpéterváron a téli vásárban vett pörkölt gesztenyének. A tekintetéből együttérzés áradt, mikor a kezét nyújtotta, és segített feltápászkodni a földről.

– Véget akarok vetni ennek az egésznek – jelentettem ki gondolkodás nélkül, és Viktor halála óta először nem remegett meg a hangom. Határozottan pillantottam Alex szemébe, mert hirtelen síron túli nyugalom szállt meg. Megpróbáltam kizárni a fájdalmat, és valami egészen más érzésre koncentrálni, ami egyre növekedett bennem, figyelmet követelve magának. Vissza akartam vágni. Azt akartam, hogy akik ezt tették, ugyanúgy szenvedjenek, mint én. Hogy hozzám hasonlóan megjárják a poklok poklát, és darabokra szakadjanak, minden átkozott napon. Bosszút akartam, és tudtam, hogy véghez is fogom vinni, ugyanis nem volt veszítenivalóm.

Mielőtt azonban Alex rákérdezhetett volna a kijelentésemre, két olyan alak jelent meg előttünk, akiket a legkevésbé sem akartunk itt látni. Közvetve ugyanis őket tartottam felelősnek azért, ami Viktorral történt. Ha ők jobban végzik a munkájukat, ha Crusader nem önmaga fényezésével van elfoglalva, akkor az öcsém talán még mindig élne.

– Maguk mit keresnek itt? – kérdeztem színtelen hangon, szikrázó szemekkel, ahogy a felénk közeledő két nyomozóra pillantottam. A fiatalabbikkal semmi problémám nem volt. A tipikusan olasz kinézetű, melegbarna tekintetű, sötét hajú Matteo Palezzolo felügyelő mindig kedvesen, együttérzéssel fordult hozzánk. Többnyire igyekezett féken tartani a minket dilettánsnak tekintő társát, William Crusader főfelügyelőt. A magas, szőke férfi minden mondatából sütött az arrogancia, a felsőbbrendűség. Olyan típusú ember volt, akiről talán első ránézésre meg lehet állapítani, hogy a rendőrségnél dolgozik, még akkor is, ha civilben jelent meg. A tartása egyenes volt, fegyelmezett. Ha lopva is, de mindig körülnézett, és láthatóan mindig kontroll alatt tartotta a környezetét, és az adott szituációt. Mindig, kivéve, mikor az öcsémet megölték. Éppen ez kergetett az őrületbe, hogy Crusader a maga fellengzős módján egy piszkosul jó, hibázásra majdhogynem képtelen zsaru volt, egy hiba mégis becsúszott, és ez Viktor életébe került.

– Jöttünk leróni a részvétünket – közölte a szőke, és ezúttal egy cseppnyi arrogancia sem vegyült a karcos hangjába. Szavai tisztán és őszintén csengtek, és a zöld szemébe nézve tudtam, hogy ő – és Palazzolo – talán az egyedüli olyan emberek a temetésen, akik tényleg sajnálják a történteket.

Összeszoruló szívvel bólintottam, majd várakozón Alexre pillantottam. A fiú egy percig sem késlekedve a karját kínálta, én pedig abba belekapaszkodtam, hogy így induljunk el a bejárattól nem messze parkoló autó felé.

– Signorina Dolohov! – szólt utánunk Crusader, miután már pár lépést megtettünk, így hát megtorpanva visszafordultam. Azonban ekkora már Palazzolo keze társa vállán nyugodott, és pár lépésnyire is hallottam, ahogy csendre inti a szőkét.

– Will, ne ma – kérte az olasz, Crusader pedig elmélázva visszacsukta a száját, és bólintott egyet.

– Vigyázzanak hazafelé – szólt végül. Mind tudtuk, hogy eredetileg nem ezt akarta mondani. Abban is majdhogynem biztos voltam, hogy arra akart megkérni, hogy fáradjak majd be az őrsre vallomást tenni. Hálás voltam Matteonak, amiért nem hagyta, mert… Ez a nap nem erről kellett, hogy szóljon. Ezt Viktor emlékének kellett szentelnünk, a róla szóló szép emlékeknek. És a halála, vagy annak felidézése nem tartozott a szép emlékek közé. Az életem leggyötrelmesebb, és legfájdalmasabb pillanata volt, és nem akartam akárcsak még egyszer is újraélni gondolatban.

Alex kimérten biccentett egyet a nyomozók felé, majd ismételten, ezúttal már zavartalanul elindultunk a temető díszes, kovácsoltvas kapujától nem messze parkoló sötét, négyajtós autóhoz. Kifelé menet az út mellett elhelyezkedő sírköveket figyeltem. Akadt köztük egészen új, és voltak olyanok, amiket már tompára formáltak a természeti erők. Voltak férfiak és nők vegyesen, de egyetlenegy tizenkét éves kisfiúnak állított sírkövet sem láttam. Előtte állt egy egész élet, amit már senki sem élhet le.

– Hogy tehet ilyet valaki? Miért egy gyereket? – tettem fel Alexnek a kérdést, ami már napok óta nyomasztott. Bármelyikünket ölték volna meg, azt könnyebben fel tudtam volna dolgozni, mint azt, hogy az öcsém veszett oda. – Ki képes ilyesmire? – kérdeztem kétségbeesetten, sírás közeli hangon.

– Hidd el, Rina, vannak ilyen szörnyetegek – súgta vissza Alex, és egy óvatos puszit nyomott a fejem tetejére. Ebben a pillanatban léptünk ki a temetőből, és ahogy félrekotortam a szemem elől, egy hullámos, szőke tincset, tekintetem megakadt a kovácsoltvas kaput díszítő szövegen. Morire ti salutano – A halálba menők köszöntenek. A mellettem sétáló szikár alkatú férfi is észrevette, mert szemöldökét összevonva olvasta.

– Ave, Caesar, morituri te salutant! Így hangzik eredetileg latinul – mondtam halkan, el sem szakítva a tekintetem a vaskapun virító szövegtől. – Üdvözlégy Caesar, a halálba menők köszöntenek. Állítólag a viadalba induló gladiátorok mondták Caesarnak – kommentáltam a dolgot. Alex nem felelt, csak hümmögött egy sort, majd bólintott, és tovább indultunk az autóhoz.

– Honnan tudtad azt a feliratos dolgot? – kérdezte a srác már a BMW finom bőrülésén ülve. Egyből gyújtást adott, és bekapcsolta a fűtést, mert a kinti nyirkos, szeles hideg mindkettőnk bőre alá bemászott.

– Szeretem az ókori törit. Caesar értelmes ember volt, egy stratégiai zseni, de a gladiátorviadalait soha nem fogom megérteni. –  Viktor halála óta ez volt az első alkalom, hogy egyetlen szóval sem utaltam az öcsémre, és ezt Alex is jól tudta. Épp ezért nem szóltam egy szót sem a szája sarkában megjelenő apró mosolyra. Nem mondtam, hogy illetlenség temetés napján, a gyász színeit viselve mosolyogni, mert tudtam, hogy kell. Hogy szükségünk van arra, hogy néha nevessünk, még a legnagyobb gyász közepén is, mert máshogy nem lehet túlélni. Ellenkező esetben belekeseredik az ember, és az egész megöli őt belülről. Tudom, mert a szüleim halálába majdnem belepusztultam, pedig csak tizenhárom voltam.

– Sose szerettem a humántárgyakat – húzta fintorra a száját, ami az én arcomra is apró mosolyt csalt. Az első őszinte mosolyom volt ez, de a lelkem nem könnyebbült. Egyre biztosabb voltam abban, hogy mit akarok – a halálba küldeni azt, aki tönkretette a családom maradékát.

– Persze, mert fura, matekos agyad van – ezúttal én fintorogtam azon az abszurd dolgon, hogy valaki értheti és szeretheti a matekot. Alex ugyanis a számok megszállottja volt – én pedig a betűké.

– Mi volt az, a ravatalozó előtt? Minek akarsz véget vetni? – kérdezett rá a korábbi esetre. Már épp ecsetelni kezdtem volna, de ismét megmentettek – ezúttal a kocsiba beülő bátyáim. Dimitrij egyből a vállamra simította a kezét, és a belső visszapillantó tükörben aggodalmaskodva a tekintetemet kereste. Viktor halálával odalett a viszálykodásunk. Nem tudtam, hogy ideiglenesen-e vagy végleg, de jól esett, mert szükségem volt a bátyámra. Mindkettőre.

– Minek akarsz véget vetni, Rina? – kérdezte ismét Alex, és tudtam, hogy nem szabadulhatok. Az ülésben oldalvást fordulva pillantottam a volánnál ülő barnahajúra.

– A fájdalomnak a mellkasomban. A könnyeknek a szememben. A bűntudatnak. A félelemnek, ami nem hagy éjjelente aludni. A rettegésnek, hogy én leszek a következő. Véget akarok vetni azon emberek rémuralmának, akik ezt tették az öcsémmel.

– De még csak azt sem tudjuk, ki volt az – szólt Andrej kimérten és halkan. Mindig is ő volt a legcsendesebb négyünk közül. Csak akkor beszélt, ha tényleg fontos mondanivalója volt, és akkor is lényegre törően és egyenesen intézte hozzánk a szavait.

– Hát már hogyne tudnánk – pillantottam rá a visszapillantón át. A tükörben láttam, hogy a szám hamiskás mosolyba húzódott, és kék szemem élesen villant. – Azok, akik majdnem kicsinálták Alexet, akik olyan pénzeket követelnek Gyimától, amik soha nem is léteztek. Crusader kedvenc maffiózói, a Mastroiannik.

– Rina, szerintem határozottan rossz ötlet ebbe az egészbe belebonyolódnod. – Alexet láthatóan frusztrálta a helyzet. Összeszorított szájjal kihúzta magát az ülésben és feszülten figyelte a szavaimat.

– De, ez egy tökéletes ötlet. Életem legjobb, és egyetlen használható ötlete. Azt akarom, hogy a felelősök megfizessenek az öcsém haláláért! – jelentettem ki sziklaszilárd elhatározással, és rém üres belsővel. Nem éreztem, hogy ez a dolog helytelen lenne. Nem éreztem semmit, csak mérhetetlen vágyat arra, hogy felszámoljam mindazt, ami miatt az életem megkeseredett.

– Bosszút akarsz állni Észak-Olaszország uralkodó maffiózó családján? – kérdezte a volánnál ülő szkeptikusan, és hangjából sütött, hogy nevetséges ötletnek tartja az egészet.

– Pontosan, Alex. – Tekintetem az ő gesztenyeszín pillantásába fúrtam. – Méghozzá vérbosszút. 

Tetszett az 1. fejezet?

Igen Nem  

pollcode.com free polls