05

Cinque

– Venni, vidi, vinsi –

Jöttem, láttam, győztem

A kezdet kezdetén magam sem gondoltam volna, hogy egy hónappal az öcsém halála után derűsen nevetek majd egy milánói kávézóban, Matteo Palazzolo társaságában. Szó sem volt arról, hogy a sebek begyógyultak volna, épp oly mélyek és égetőek voltak, mint mikor végignéztem Viktor megölését. Annyi történt csupán, hogy a fájdalmat tudatosan kizártam, vagyis inkább elnapoltam, és a gyász helyett más, pillanatnyilag fontosabb dolgokra koncentráltam. Azon a meglepően napos, február végi délutánon éppen arra, hogy mégis mi a büdös franc oka lehet annak, hogy több mint másfél hete nem hallottunk a kedvenc olasz maffiózóink felől.

Látszólagosan csend volt tehát, de én szilárdan hittem benne, hogy ez amolyan vihar előtti csend csupán. Az a fajta, amikor az ember maga is szinte teljesen elhiszi azt, hogy a napsütés valós, és hogy azok a felhők ott a távolban csupán ártalmatlan bárányfelhők. Aztán amikor mégis beüt a krach, az váratlanul éri, mint a villámcsapás a derült égből. Pedig a jelek ott voltak, csak nem vette a fáradtságot, hogy olvasson bennük.

A viszonylagos és időleges béke ellenére azért abban egyetértett a bátyám, Alex és Crusader, hogy továbbra sem szerencsés egyedül mászkálnom, és valahol, a sértődöttség álarca mögött, hajlottam egyetérteni velük. Azt nem értettem csupán, hogy ők, Dimitrij és Alex, miért nem szorulnak teljes körű felügyeletre, de sokáig nem firtattam. Mint ahogy abba is viszonylag hamar beletörődtem, hogy Matteo lett az állandó kísérőm mindenhova, és mint olyan, gyakorlatilag az egyetlen megmaradt barátom is. Sziklaszilárdan felállítottam ugyanis magamban azt az elvet, hogy történjen bármi, Ellit és Dantét a szükségesnél jobban nem keverem bele, ehhez viszont az kellett, hogy az iskolán kívül egyáltalán ne találkozzak velük, bármennyire sajgott is a szívem.

Matteóval viszont a rémesen sok együtt töltött időnek hála igazán jó barátokká váltunk, és bár rengeteg dologban különböztünk, éppen ez, és az ilyen ellentétekből kialakuló játékos viták tették a barátságunk igazán emlékezetessé és nagyszerűvé. Meg persze az, hogy cserébe azért, mert ő mindent tudott rólam, az életemről és a gyerekkoromról, ő is megosztotta velem a történetét. Ha tehette volna, az iskolában is egész nap kísérgetett volna, de sajnos az igazgatónő arra nem adta áldását, hogy egy rendőr állandó jelleggel ott tartózkodjon, és ezen döntéséhez foggal-körömmel ragaszkodott. Így hát minden reggel könnyes búcsút vettem az olasz sráctól a Szent Ambrus magángimnázium kapujában, hogy aztán óráim végeztével ismét széles mosollyal várjon rám. Bár volt egy olyan érzésem, hogy kötelességtudat ide vagy oda, ő jobban sajnálta azt, hogy néha napján délelőttönként dolgoznia is kellett, nem csak engem pesztrálnia,

Suli után többnyire hazavitt, de néha beültünk valahova sütizni, kávézni, egyszer még moziba is sikerült elrángatnom, bár minden porcikája tiltakozott ellene, mondván sötét van, és beláthatatlan a hely. Így csak olyan kikötésekkel ülhettünk be, hogy a leghátsó sor, legbelső sarkába veszünk jegyet, és még így is volt egy olyan sanda sejtésem, hogy Mattnek nem sok minden maradt meg a filmből, mert egész végig a be- és kijáratokat szuggerálta összevont szemöldökkel. Pedig számtalanszor próbáltam meggyőzni, hogy bár pocsék vagyok matekból, igen kicsi annak a valószínűsége, hogy bárki itt támadjon meg, de mit sem használt.

Ez a február végi csütörtök is egy ilyen lazulós délután volt, amikor Mattel a sikeres matektesztem megünnepelendő, suli után egy kávézóban kötöttünk ki. Már a kávézási szokásainkban is erős ellentétek mutatkoztak – a srác vérbeli olasz lévén feketén itta, tej nélkül, minimális cukorral, méregerősen, naponta háromszor. Én ezzel szemben megelégedtem napi eggyel, azt is jó édesen, rengeteg tejjel keverve.

– Úristen, Rina! Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de pocsék az ízlésed – jelentette ki Matteo, és bár az arca komolynak tűnt, az egészen sötétbarna szemében pajkosan csillogott a jókedv.

– Az enyém? Ugyan, kérlek… Aki épeszű, és jó a hallása, bizton állíthatja, hogy az American Beauty/American Psycho mérföldekkel jobb a Save Rock and Rollnál! – Hatalmas csoda volt az, hogy egyáltalán találtunk egy együttest, amit mindketten közel ugyanannyira szerettünk, de dalok és albumok terén már igencsak különbözött a véleményünk.

– Már hogy a pokolban lenne? Az új lemeznél még a Linkin Park The Hunting Partyja is jobb, pedig hát azért… Hadd ne részletezzem azt a lelki szenvedést, amit annak az albumnak a hallgatása időnként okozott… Szemben a Save Rock and Rollal, aminek minden száma zseniális.

– Pete Wentz vagy Patrick Stump poszter nincs a szobád falán? – kérdeztem széles vigyorral az arcomon, inkább figyelmen kívül hagyva azt, hogy a valaha volt legrosszabb Linkin Park albumhoz hasonlítja az egyik kedvenc lemezem. Matt válasza csak egy sértődött szemforgatás volt.

– Borzalmas vitapartner vagy, ugye tudsz róla? – kortyolt bele a kávéjába, miközben a bal szemöldöke egészen a homloka közepéig ugrott. Félelmetesen kifejező volt a mimikája, és ebből kifolyólag nagyon könnyen lehetett az arcából olvasni – még nekem is sikerült szinte mindig, pedig ilyen téren a tehetségem konvergált a nullához, akárcsak a mateknál. Ennek az egy szónak az ismerete is puszta véletlen volt.

– Ugyan már. Zseniális vitapartner vagyok – vigyorodtam el, aztán pillanatok alatt el is komorultam. – Még mindig semmi hír? – kérdeztem.

– Semmi – rázta Matteo a fejét. – Mintha felszívódtak volna – morfondírozott el, de láthatóan ő maga sem hitt ebben a gondolatában.

– Jól mondta Crusader, olyanok ezek, mint a csótányok. Nem szívódnak fel csak úgy. – Utolsó mondatomat már a kávézó óriási üvegablakának címeztem, és a mögötte látott forgalmas milánói utcának. Kedveltem a várost, noha Pétervárnak a nyomába nem érhetett, de az ilyen pillanatokban a legkevésbé sem tudott megfogni a folyton nyüzsgő, nyughatatlan hangulata, és a már-már műemléki szépségű épületei. Ilyenkor csak arra tudtam gondolni, hogy vajon hány napom van addig, míg valamelyik rohadék az én fejembe is golyót röpít, vagy ellenkező végkimenetel esetén benzinnel locsolom fel az átkozott patkányfészküket.

– Vagy legalábbis jó ok nélkül nem szívódnak fel – egészítette ki Matt az állításom, én pedig ráemeltem a pillantásom. Válaszok után kutattam az ismerős, mindig kedves arcon, de a saját tanácstalanságom láttam visszatükröződni. Gyűlöltem ezt a helyzetet, mert nem mi irányítottunk. Mert Fabiótól meg a csürhéjétől függött minden – és a minden kivételesen nem költői túlzás volt, mert valóban az életünk múlhatott egy rossz időzítésen.

– Tudsz valamit? – kérdeztem reménykedve, noha szinte biztos voltam benne, hogy akárcsak az ezt megelőző nagyjából száz alkalommal, úgy most is nemleges lesz a válasz. De fel kellett tennem, mert ez a kérdés mindig utat tört magának, és nem tehettem ellene semmit. A nyughatatlan, türelmetlen énem, aki szomjazta a bosszút, nem viselte el a tétlen üldögélést a boldog tudatlanságban. Ez a részem legszívesebben felkapta volna a Matt oldalán lógó fegyvert, és addig járta volna Milánó utcáit, míg meg nem találja Fabiót, hogy aztán a másodperc törtrésze alatt golyót küldjön a szíve helyén tátongó űrbe. Ez a részem néha rémesen elborzasztott. A gondolat, hogy ennyire higgadtan végig tudom gondolni azt, hogy valakinek elvegyem az életét, halálra rémített, ugyanakkor valahol meg is nyugtatott, mert tudtam, ha tényleg úgy adná a helyzet, nem teketóriáznék. A lelki következményekbe pedig inkább nem gondoltam bele.

– Semmit. Will az idegeimen táncol, mert pont olyan, mint te. Képtelen leülni, nem bír nyugton maradni, ezért feszt a fülemet rágja valamivel – jelentette ki, és bár a szavak neheztelésről szóltak, a pajkosan csillanó barna szempár, és a féloldalas mosoly megnyugtatott, hogy igazából nem haragszik se rám, se a társára. – Nahát, az emlegetett szamár – pillantott szórakozottan a telefonjára, melynek kijelzőjén feltehetőleg a nyomozó neve villogott. Nagyjából tíz másodperccel és két bólintással azután, hogy Matt fogadta a társa hívását, az arca elkomorult, tekintete megkomolyodott, és egy határozott mozdulattal felállt az asztaltól.

– Mit akart? – kérdeztem tőle, miután letette a telefont. Énem egyik fele izgatottan várta a választ, abban bízva, hogy az olasz srác arról számol majd be, hogy a Mastroiannik végre hírt adtak magukról. Ugyanakkor a másik felem rettegett attól, hogy azért hívták Mattet, hogy adagolja be nekem, hogy újabb szerettemet találták meg holtan. Ez utóbbit valószínűleg nem éltem volna túl, szóval inkább az elsőben bíztam.

– Találtak egy ingatlant, ami jó eséllyel köthető hozzájuk. Will meg az egység úton van oda, azért hívott, hogy menjek én is – felelte, de mintha némi bizonytalanság csengett volna a hangjában.

– Vigyél magaddal! – szóltam határozottan, de Matt olyan gyorsan és erélyesen vágta rá a nemleges válaszát, hogy még én is meglepődtem. Az ismeretségünk során most először tapasztaltam azt, hogy tényleg olaszos, mediterrán temperamentuma van.

– De itt se hagyhatsz. Mi van, ha éppen most akarja valaki elvágni a torkomat? – Elbagatellizáltam a helyzetet, mert mindennél jobban akartam, hogy magával vigyen, és együtt szétrúgjunk néhány hátsót. Jó, aláírom, ennek igen kevés esélye volt, de ott akartam lenni a tűz közelében. Ott, ahol az események zajlottak, hogy képben legyek az aktuális helyzettel, hogy se Matteo, se Crusader ne tudjon terelni, ha rákérdezek valamire. Merthogy egyébként többnyire ez volt a helyzet. Ráadásul az sem volt utolsó szempont, hogy az elmúlt hetekben rendesen megkedveltem a srácot, meg a kissé kötekedő, piszkálódó humorát, és piszkosul féltem egyedül elengedni őt. Persze, nyilván tudtam, hogy rendőr meg felnőtt, és tud vigyázni magára, és azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogyha valami szarság történne, akkor nagyjából az utolsó lennék, aki érdemben segíteni tudna. De ez mit sem változtatott azon, hogy vele akartam menni.

– Francokat – rázta meg a fejét. – Kiraklak otthon, nálatok.

– Kérlek, Matt! Az amúgy is tuti kerülő lenne, és neked meg Crusader mellett lenne a helyed. – Túl az elvakultságon igyekeztem észérveket felsorakoztatni, hogy valahogy hatni tudjak rá.

– Na jó, tipli a kocsiba – szólt egy nagy sóhajtás után. – Utálom, mikor ezt csinálod.

– Mit? – pislogtam rá értetlenül, miközben kifelé tartottunk a kávézóból.

– A kötelességtudatomra alapozva manipulálsz – válaszolta kinyitva a kocsiajtót nekem.

– Ez nem is igaz! – háborodtam fel, ahogy bekötöttem a biztonsági övemet.

– Dehogynem. Iszonyatosan ragaszkodsz ahhoz, hogy mindig az legyen, amit te akarsz – kezdett bele, ahogy elindultunk, és már épp közbeszóltam volna, mikor intve egyet folytatta. – Ne érts félre, nem azért mondom, hogy piszkáljalak vagy bántsalak. De jobb, ha elkezded magadat hozzászoktatni a gondolathoz, hogy nem mindig lesz így, és lesznek helyzetek az életben, akár a közeljövőben, amikor ha megszakadsz, akkor se csinálhatod azt, amit szeretnél. Mert a saját és mások életét veszélyeztetnéd vele.

– De… – kezdtem volna ismét, azonban elakadtam. Nem tudtam ellenérvet felhozni, mert tényleg mindig azt akartam, hogy nekem legyen igazam. Félelmetesen pontos személyiségrajzot adott rólam. Felismerésemet realizálván becsuktam a szólásra nyitott szám, mire Matt halványan elmosolyodott.

– Na, ugye. Szóval mondom mi lesz, ha odaértünk. Én bemegyek, te meg megülsz a kocsiban. Nincs hősködés, nincs meggondolatlanság, nincs berohangálás. Meghúzod magad, és ott maradsz, amíg én vagy Will oda nem megyünk. Értve vagyok? – Egy pillanatra rám emelte a tekintetét, hogy lássa, ahogy aprót bólintok, majd hozzátette: – Helyes.

Viszonylag hamar odaértünk az épülethez, ami meglehetősen visszás érzéseket keltett bennem. Egyrészről egészen biztos voltam benne, hogy régebben kifejezetten impozáns lehetett, mert az ablakok fölötti díszes boltívek erről árulkodtak. Ugyanakkor viszont a falakról lepergő vakolat, és a le-letört ablaktáblák láttán végigfutott a hideg a hátamon, nem jó értelemben. Olyan hely volt, ahova magamtól nem szívesen mentem volna be, és ahogy lopva Mattre pillantottam, rajta is ezt a kétkedést láttam. Láthatóan egy járőr sem volt a környéken, szóval feltételeztem, hogy mi értünk ide elsőnek. A srác leállította a motort, kihúzta a kulcsot a kocsiból, és már nyúlt volna az ajtó felé, amikor elkaptam a kezét. Magam sem tudtam, egészen pontosan mi vezérelt, mikor Matteo meglepődött pillantásától övezve, a váltó fölött áthajolva a nyaka köré fontam a karomat.

– Vigyázz magadra, jó? – motyogtam, majd a másodperc törtrésze alatt el is szakadtam tőle. Matt tényleg fontos lett számomra ezekben a hetekben, mondhatni az egyetlen barátom, és ennél fogva rémesen féltettem.

– Te meg maradj itt, jó? – kérdezett vissza halványan elmosolyodva. Matt tökéletesen beleillett abba az űrbe, amit Andrej a lelépésével maga után hagyott. Befoltozgatta a szívemet, és így újra arra tudtam koncentrálni, ami igazán számított – a bosszúra.

Aprót bólintottam, a srác pedig kiszállt az autóból, és óvatos léptekkel elindult a ház felé. Előhalásztam a telefonom, és csekkoltam rajta az időt, aztán az elkövetkezendő perceim is nagyjából ebből álltak – jártattam a szememet a mobilom kijelzője, és az épület között. Odabentről semmi mozgás nem látszott, Matt már vagy tíz perce bement, Crusadernek meg az osztagának pedig már rég itt kellett volna lennie. Mérlegeltem, majd egy kurta orosz káromkodás után kiugrottam a kocsiból, és a kihalt utcán gyorsan körbepillantva átrohantam a túloldalra. Belöktem a rozoga, málló festékű kiskaput, ami halkat nyikordulva tárult ki előttem. Gondolatban már ezerszer megbántam, hogy ott hagytam a kocsi biztonságos melegét, de már nem akartam visszafordulni. A lehető leghalkabban igyekeztem megközelíteni a tárva-nyitva álló, kopott faajtót, miközben újra meg újra az emlékezetembe szökött annak a januári estének az emléke, mikor Viktort a szemem előtt lőtték le. Rettegtem attól, hogy ugyanezt át kell élnem Matteóval, de piszkosul aggódtam, és a legkevésbé sem tűnt úgy, hogy Crusader meg a többi rendőr záros határidőn belül ideér.

A ház belseje, a külleméhez képest meglehetősen takaros volt. Úgy értem, a falak festése maximum pár éves lehetett, a nappaliban szétdobált papírok pedig arról árulkodtak, hogy a közelmúltban valaki komoly elméleteket szövögetett itt. A szívem a torkomban dobogott, és az izgatottsággal vegyes félelemtől az adrenalin száguldott az ereimben. Kíváncsi voltam, ugyanakkor tartottam attól, hogy mit találhatok majd itt. Vagy, hogy adott esetben engem ki, vagy mi találhat meg.

A nappaliban levő rongyszőnyeg, gyanús eredetű, vöröses-barnás foltjairól igyekeztem tudomást sem venni, és még mielőtt szöget üthetett volna a fejemben, kiűzni onnan a képet, amint éppen kivérzik itt valaki. A fal mellett araszolgattam a lépcsőkhöz, holott pontosan tudtam, hogy őrültség az, amit teszek, és tenni készülök. Zakatoló szívvel léptem fel a lépcső legalsó fokára, hogy egy reszelős sóhaj kíséretében a lehető leghalkabban osonjak fel rajta. A felénél járhattam, mikor szisszenve konstatáltam, hogy a lépcső hangosat nyikordult alattam. Lépteimet lelassítva folytattam az utamat, és már épp egészen megkönnyebbültem, hogy felértem, mikor valaki erőteljesen megragadta a karomat, és berántott az első ajtón. A hátam olyan erővel koppant a falon, hogy csak egy erőteljes nyikkanásra futotta. Hatalmába kerített a félelem, és realizáltam, hogy valójában mennyire borzalmas ötlet volt is idejönni.

A támadóm úgy mért végig a sötétbarna, már-már fekete szemeivel, ahogyan a húspiacon szokták az árut, az ajkára kiülő gúnyos mosolytól pedig a vér is megfagyott az ereimben. A negyven év körüli férfi egyik kezével szorosan tartotta a csuklóm, a másikkal pedig a félelmetesen valóságos gépfegyvert tartotta, egyenesen a szívem felé irányítva. Más esetben talán viccelődtem volna azzal, hogy mennyire igazolná egy szívlövés az olaszok túlzó drámaiságát, de a belém nyilalló rettegéstől levegőt is elfelejtettem venni. Halálra voltam rémülve, és kétségbeesésemben ráébredtem, hogy nem akarok meghalni. Nem csak azért, mert akkor beteljesítetlen maradna a bosszúm, hanem azért sem, mert ezen túl is voltak céljaim. Hittem, hogy egy nap véget érhet ez a cirkusz, és nyugodt, békés életünk lehet. Hittem, hogy egy nap újra zongorázni fogok, és hogy Alexszel boldogok lehetünk egymás mellett, és hogy újra látom még Andrejt.

De ha ebben az átokverte, isten háta mögötti omladozó házban szíven lőttek volna, akkor erre esélyem sem lett volna. Nem kaphattam volna újrakezdést, második esélyt, semmit. Erre a gondolatra összeszorítottam szemeimet, de így kiscsordult egy félelem szülte könnycsepp.

– Nocsak, de meghatódtunk – szólalt meg cinikusan az olasz füstös hangon, egészen közel az arcomhoz, amitől a hideg is kirázott. – Gondolj valami szépre, mert ez lesz az utolsó gondolatod.

Erőnek erejével küzdöttem, hogy ne zokogjak fel, mert nem akartam megadni neki az örömet, hogy lássa, milyen hatást vált ki belőlem, ugyanakkor a halál kísértő közelsége, és a csuklómra fonódó, egyre jobban szorító ujjak mind a hangos sírás felé lökdöstek. Végső kétségbeesésemben, minden mindegy alapon hangosan felsikítottam, abban bízva, hogy Matteo, vagy akárki más meghallja, mire egy istenes pofon volt a jutalmam a géppisztoly csövével. Fájdalmasan szisszentem fel, és éreztem, hogy a vér melegen folydogálni kezd az arcomon, de szikrát szóró szemekkel néztem fel az olasz szemeibe. Egy pitiáner bűnöző volt, egy lecsúszott senki. Nem akartam meghalni, pláne nem egy ilyen senki kezei által.

Gondolva egy merészet, felhúztam a lábam, és minden erőm beleadva ágyékon térdeltem. Egy pár pillanatra összegörnyedt, és ezzel a szorítása is gyengült, de aztán újult erővel kent fel a falra, és ezúttal a puszta kezével osztott ki egy pofont.

– Ezt keservesen megbánod, te szuka – sziszegte az arcomba vérben forgó szemekkel, és bár továbbra is rettegtem attól, hogy meghalok, az iménti cselekmények okozta erős adrenalin-lökettől minden tompa volt.

Fogalmam sem volt arról, mi ilyen helyzetben a teendő, hogy mit szokás tenni olyankor, hogyha valaki farkasszemet néz a halállal – merthogy tulajdonképpen erről volt szó. És az arcom előtt lebegő, fekete géppisztoly sötéten kecsegtette a halált. Magam sem tudom miért, lehunytam a szemem, talán valamiféle csodára, vagy megváltásra várva. Ilyenkor kényelmes lett volna hinni az isteni gondviselésben, de ahhoz már túl sok embert veszítettem el életemben.

Remegve vártam, hogy rám ereszkedjen az ólmos sötétség, az elmúlás, mikor pisztoly dördült, de egészen biztos voltam abban, hogy nem a támadóm fegyvere volt az. A karomon enyhült a szorítás, így óvatosan kinyitottam a szememet. Az olasz férfi egy golyóval a szívében, holtan feküdt a sötét parkettán. Reszkető ajkakkal hunytam le ismét a szememet, ahogyan a fal mentén a földre csúsztam, utat engedve közben a könnyeimnek.

– Mégis mi a kibaszott eget képzelt? – Crusader hangja ingerülten mennydörgött végig a szoba csöndjén, de egy pillanatra se bántam. Az ismerős bariton olyan megnyugvást hozott, amitől megállíthatatlan zokogás tört rám. – Tisztában van azzal, hogy az életével játszik? – kérdezte, és a könnyfátyolon át is láttam, hogy közelebb lépett.

– Köszönöm – motyogtam szipogva, ahogyan a lassacskán bedagadó csuklómmal megtöröltem a szememet, és felpillantottam a felém tornyosuló szőke nyomozóra.

– Jól van? – kérdezte, ahogy mellém guggolt, és aggódóan végigmustrált. Aprót bólintottam, majd kezemet a felém nyújtott jobbjába csúsztattam.

– Jöjjön, kiviszem, már minden bizonnyal itt van a testvére is.

A nyomozó erőteljes támogatásától kísérve sikerült kijutnunk az ajtón, ahol szinte egyből ismét a falra kenődve találtam magamat. Lövések dördültek, és golyók csapódtak a falba, és a fa lépcsőkorlátba. Fogalmam sem volt, mit tehetnék, de annyi lélekjelenlétem volt, hogy a fal tövébe kucorodjak. A lehető legkisebbre húztam magam, és reménykedtem, hogy megúszom. Hogy mind megússzuk, és mind kijutunk – én is, Crusader is, és a fene se tudja, hol kódorgó Matteo is. Próbáltam szemrevételezni a támadónkat, de nem láttam rá, és bíztam abban, hogy ha én nem látom, akkor talán ő se engem.

Néhány lövéssel később Crusader a kezemért nyúlt, ám nem bírtam nem észrevenni, ahogy összerándult, ahogyan átdobtam a karom a vállán.

– Maga vérzik – hökkentem meg úgy, hogy még a sírásról is megfeledkeztem. A nyomozó jobb vállán egy foltban sötétvörösre színeződött a terepszínű vászonkabát.

– Ne is törődjön vele, csak iparkodjon – szólt, ám tekintetét egy pillanatra sem fordította el az előttünk lévő folyosótól, a szabad, sebesült karjával pedig szilárdan tartotta maga előtt a fegyverét, tüzelésre készen.

Míg a lépcsőig értünk, két feltehetően halott olasz mellett vonultunk el, ám igyekeztem a lehető legkevesebb figyelmet szentelni nekik. Épp elég démonom volt, amik nem hagytak nyugton aludni, nem volt szükségem újabbakra.

A lépcső alján egy harmadik férfi feküdt, arccal a föld felé nézve, de nem voltam biztos abban, hogy élt-e vagy halt. Vagy hogy lövést kapott-e, esetleg a lépcsőről esett-e le. Abban sem voltam biztos, hogy akarom-e egyáltalán tudni. Elfordítottam a tekintetemet, azt gondolván, hogy így minden ezzel kapcsolatos gondolatot meneszthetek a fejemből. A tekintetemet a krémszínű nappaliból a világos konyha felé fordítottam, de a látvány letaglózott, jobban, mint az eddigiek. Akartam, hogy álom legyen ez az egész, egy istenverte rémálom, aminek egyszer vége szakadhat, de tudtam, hogy nem az. Ahhoz túl valóságos volt a sötétbarna haj, az oly jól ismert szövetkabát, a sötét farmer, a barna bőrcipő, és a pisztoly, ami Alex keze, és egy feltehetőleg olasz maffiózó halántéka között feszült. Nem sokáig, elég volt csupán néhány pillanat, aztán a fiú, akiről azt hittem, ismerem, és akiről azt gondoltam, nincsenek titkaink egymás előtt, jeges nyugalommal sütötte el a fegyvert, golyót küldve a férfi fejébe.

A pisztoly dördülésével egyszerre sikítottam fel, és ahogy minden levegő távozott a tüdőmből, nemes egyszerűséggel térdre rogytam. A mellkasomat belülről tépte a fájdalom, és ahogy megpillantottam Alex rám szegeződő, rideg tekintetét, összeomlottam. Csak egy pillanat volt az egész, nem több, de az az üres kíméletlenség, amit ott láttam, megrémített. Először az életben rettegtem attól az embertől, akire addig az életem is bátran rábíztam volna. Akire még az öcsém életét is rábíztam volna.

– Alex – suttogtam magam elé rekedten, magam sem tudtam, mi célból. Talán így hagyta el az erő a testemet.

– Rina, ez nem… – Kezdett bele, de talán ő is jobbnak látta ezt a mondatot nem befejezni. Végtére is mit mondhatott volna? Hogy nem az, aminek látszik? Hogy illúzió volt csupán az, hogy a szemem láttára vette el valaki életét?

Abban a pillanatban összetört bennem valami, és nem tudtam, és nem is akartam foglalkozni a látottakkal. Egyszerűen fizikailag képtelen voltam rá, mert fájt. Fájt a lélegzés, fájt a létezés.

Reszketve pillantottam fel a mögöttem álló nyomozóra, aki hozzám hasonlóan végignézte az egészet. Halkan, a méltóságom megmaradó morzsáit összekaparva, elhaló, karcos hangon kértem őt: – Vigyél haza, Will.

Ő pedig egy szót sem szólva bólintott, majd a kezét nyújtva segített felállnom.

________

Elképesztően sajnálom, hogy csúszott a fejezet, technikai okai voltak, de inkább nem megyek bele. a Lényeg a lényeg, hogy most megérkezett. Elképesztően köszönöm itt is, az előző fejezethez érkezett kommentet, nagyon-nagyon örültem neki. Remélem, ennél a fejezetnél többen is összegyűjtitek a bátorságotokat, és írtok pár sort, mert mint láthatjátok, nem harapok :). A következő fejezetre viszont meglehet, hogy várni kell majd kicsit, mert most kész őrültek háza jön majd az egyetemen, de június elejére már csak a vizsgák lesznek, amik között talán jobban lesz időm írogatni, tehát akkor visszatérünk majd a kéthetes frissekhez, vagy akár még gyakoribbhoz. Tehát most egy kicsit eltűnök, de ez ne vegye el a kedveteket a kommenteléstől, vagy az olvasástól, beköszönt a június, és a júniussal együtt visszatérek én is. ;)