10

Dieci

– Liberaci dal male –

Szabadíts meg a gonosztól

A karom sajgott, miközben sétáltam az aszfaltozott úton, el a Mastorianni villától. Még mindig nem sikerült teljesen feldolgoznom a történteket. Azt, hogy Max csak így, szó nélkül elengedett, és hogy lényegében az összes belső viszályukat felfedte előttem. Mármint, persze, naiv gondolat volt azt hinni, hogy ennyiben kimerült az összes családi problémájuk, de abban minden kétséget kizáróan biztos voltam, hogy ez adta az alapját. Az, ahogyan Damiano, Gregorio és Fabio kezelték Alessandrát; mintha nem is ember lett volna.

Ez a gondolat rémesen felháborított. Egyrészről azért, mert senki nem érdemli meg azt, hogy így bánjanak vele. Másrészt ez egy újabb ok volt, amivel tovább szíthattam magamban a Mastroiannik iránti gyűlöletemet, erősítve az elköteleződésem a bosszúhoz. Harmadrészt pedig valamilyen fura, elfuserált okból kifolyólag meg akartam menteni Alét. Az öcsémet nem sikerült, az egyik bátyám feladta, én pedig kizártnak tartottam, hogy ép ésszel megússzam. De a lányban láttam a lehetőséget, hogy kijusson ebből, hogy ténylegesen túlélje, túljusson rajta, és új életet kezdhessen, és… Annyi mindent veszített, hogy meg akartam adni neki a lehetőséget rá. Tizenhat évet elvettek az életéből azzal, hogy nem hagyták őt ténylegesen élni, és tudtam, hogy ezért – persze Damianoék elbaszottságán kívül –, részben az én családom is felelős volt. És úgy gondoltam, hogy ez talán egy kis feloldozást jelenthet majd a jövőre nézve.

A telefonomat Fabio franc se tudja, mikor, de elvette, így kénytelen voltam gyalogolni az első istenverte buszmegállóig, hogy megtudjam, legalább hozzávetőlegesen, hogy hol vagyok. Noha láthatóan az olasz szeretett a Mastroianni birtokon időzni, én sosem jártam itt előtte, azokban az időkben sem, mikor együtt voltam vele. Volt ugyanis egy lakása a belvárosban, és azon ritka alkalmakkor, mikor nem egy kávézóban, a sulinál, egy parkban, vagy egy bárban találkoztunk, oda mentünk.

09

Nove

– Le due facce della medaglia –

Az érme két oldala

Fabio kendője, csak akkor került le a szememről, mikor már zárt térben voltunk, egészen pontosan egy párfokos lépcsővel feljebb, a bejárati ajtón belül, egy jobbra fordulás után egy hosszú lépcsővel feljebb, majd itt egy bal kanyar utáni hosszú séta eredményeképp egy szobában.

Az olasz gyakorlatilag szóra sem méltatott, csak belökött az ajtón, majd kilépett és becsapta maga mögött. Hallottam, hogy kattant a zár, és hogy egyre halkuló, tompa léptekkel elindult a folyosón. Csönd ereszkedett a szobára, és a hirtelen beálló némaságban rettentően egyedül éreztem magamat, és féltem. Tovaszállt a dühöm, vagy csak elnyomta a pánik, mindenesetre remegés lett úrrá a testemen.

Nem tudtam, mi vár rám, nem tudtam, hogy hogyan fogok kimászni ebből. Sokszor előfordult, hogy kisebb-nagyobb bajba keveredtem, de mindig olyan keretek között maradtam, amikből kiláttam. De itt, itt nem láttam semmit, a piszkosszürke falakon kívül, csak azt éreztem, hogy egyre szorul a hurok a nyakam körül. Hirtelen égetően szúrni kezdett a mellkasom, és elszorult a torkom. Nem kaptam levegőt, mert eszembe jutott, hogy talán soha többet nem látom majd a bátyámat, Alexet, vagy bárki mást, aki valaha is fontos volt.

08

Otto

– Dal paradiso all’inferno –

A mennyből a pokolba

Azok után, hogy Alex felfedte a kártyáit előttem, önkéntelenül is fedezékbe vonultam. Odaveszett a vak bizalmam, és a terveimmel egyre csak Crusadert bombáztam, meg a mindennapjaimban újra szervesen részt vevő Matteót. Eleinte rémesen furcsa volt, hogy lényegében a napom minden pillanatában legalább egy rendőr van mellettem, de különös biztonságérzetet adott, így hát hamar hozzászoktam.

Tulajdonképpen egy idő után elkezdtem élvezni azt, hogy minden nap suli után nyomozósat játszhattam valamelyik rendőrrel. Bár ők kifejezetten gyűlölték a tényt, hogy én játék szintjére degradáltam a rideg valóságot, de könnyebb volt vele így megbirkózni. Egyszer, egy különösen szerencsés napon, Will még egy megfigyelésre is magával vitt. Igaz, csak ültünk a kocsiban, kávéztunk, meg borzalmas utcai pizzát ettünk, miközben semmiségekről csevegtünk, de én élveztem. Ráadásul hasznos is volt, mert rengeteg információhoz jutottunk – legalábbis a nyomozó váltig állította, hogy így van, én azonban nem értettem, hogy az, hogy embereket láttunk bemenni helyekre, hogyan visz bármiben is előbbre, de bíztam Crusaderben.

A nyomozó elmondása szerint voltak beépített zsaruk a Mastroianniknál, ennek ellenére sem tudtak semmit arról, hogy hol találhatnánk meg őket, vagy hol üthetnénk rajtuk. Vagy tudták, csak nem akarták elmondani, mert nem akarták, hogy bármi hülyeséget csináljak.

– Arra még nem gondoltak – kezdtem, harapva egyet a mostanra már rémesen hideg pizzámból –, hogy ugyanúgy, ahogy nekünk vannak beépített embereink náluk, úgy nekik is a rendőrségen?

– Tudjuk, hogy belső emberekkel dolgoznak – sóhajtott fel Crusader, a mostanra már kissé túl hosszúra nőtt, sötétszőke tincseibe túrva. – Ezért kezelünk minden, a szervezetükkel kapcsolatos ügyet kiemelten bizalmasan. És mindenki, aki az egységhez kerül, többszörös átvilágításon megy keresztül.

07

Sette

– Non giudicate per non essere giudicati –

Ne ítélj, hogy ne ítéltess

Az egész házra félelmetes és bénító csönd ereszkedett, mikor a bejárati ajtó nyílt, és egy hűvös fuvallat kíséretében belépett Alex. Az addig a kanapén ücsörgő Will olyan tempóban pattant fel, hogy szemmel szinte követni sem lehetett, majd a kabátját magára kapva, köszönést mormogva kiiszkolt a házból. Konfliktust észlelt, és egy vita viharának előszelét. Olyan dolgokat, amiknek nem akart szem- és fültanúja lenni. Olyan dolgokat, amiket legszívesebben én se csináltam volna végig.

Fogalmam sem volt arról, mit mondhattam volna a fiúnak. Tudtam, hogy szükségem van rá, és a támogatására, mert nélküle nem nyerhetem meg ezt a háborút, még csak egyetlen átkozott csatáját sem. De tudtam azt is, hogy egyelőre nem lennék képes újra bízni benne, azok után, amit láttam. Még akkor sem, hogyha Alex racionális magyarázattal szolgált volna a történtekre – ugyanis erőteljes kétségeim voltak a ennek a létét illetően. Olyasmi érvelésben pedig végképp nem hittem, ami adott esetben felmenthetné Alexet a szememben.

Nem szóltam egy szót sem, és bár engem feszélyezett a némaság, úgy tűnt, a fiú tökéletesen jól elevickél benne. A zavar legkisebb jele nélkül sétált a kanapéhoz, majd helyet foglalt ott, ahol percekkel ezelőtt még Crusader ült. Az oly’ jól ismert sötétbarna tekintetét az előtte álló, üveglapú dohányzóasztalba fúrta, és láthatóan, egyhamar nem tervezett megszólalni. Így hát röviden vállat vontam, és visszafordultam a zongorához.