07

Sette

– Non giudicate per non essere giudicati –

Ne ítélj, hogy ne ítéltess

Az egész házra félelmetes és bénító csönd ereszkedett, mikor a bejárati ajtó nyílt, és egy hűvös fuvallat kíséretében belépett Alex. Az addig a kanapén ücsörgő Will olyan tempóban pattant fel, hogy szemmel szinte követni sem lehetett, majd a kabátját magára kapva, köszönést mormogva kiiszkolt a házból. Konfliktust észlelt, és egy vita viharának előszelét. Olyan dolgokat, amiknek nem akart szem- és fültanúja lenni. Olyan dolgokat, amiket legszívesebben én se csináltam volna végig.

Fogalmam sem volt arról, mit mondhattam volna a fiúnak. Tudtam, hogy szükségem van rá, és a támogatására, mert nélküle nem nyerhetem meg ezt a háborút, még csak egyetlen átkozott csatáját sem. De tudtam azt is, hogy egyelőre nem lennék képes újra bízni benne, azok után, amit láttam. Még akkor sem, hogyha Alex racionális magyarázattal szolgált volna a történtekre – ugyanis erőteljes kétségeim voltak a ennek a létét illetően. Olyasmi érvelésben pedig végképp nem hittem, ami adott esetben felmenthetné Alexet a szememben.

Nem szóltam egy szót sem, és bár engem feszélyezett a némaság, úgy tűnt, a fiú tökéletesen jól elevickél benne. A zavar legkisebb jele nélkül sétált a kanapéhoz, majd helyet foglalt ott, ahol percekkel ezelőtt még Crusader ült. Az oly’ jól ismert sötétbarna tekintetét az előtte álló, üveglapú dohányzóasztalba fúrta, és láthatóan, egyhamar nem tervezett megszólalni. Így hát röviden vállat vontam, és visszafordultam a zongorához.

Az Új világ szimfónia betöltötte a teret, én pedig semmi másra nem figyeltem, csak Dvorak hol kemény, hol lágy dallamára. Hihetetlennek tartottam, hogy egy hónap némaság után is ennyire könnyen elő tudtam hívni a zongoradarabok sorát. De végtére is annyiszor játszottam el őket korábban, hogy volt idejük az agyamba égniük. Nem úgy, mint Viktor halálának, vagy annak, hogy Alex a szemem láttára lőtt le valakit. Ezeket csupán egyszer láttam életemben, de mégis, valahányszor csak lehunytam a szememet, az emlékek kristálytisztán és élesen rajzolódtak ki előttem.

– Zongorázol – jelentette ki Alex, ahogyan a negyedik tétel végére értem. Aprót rezzentem, ahogy meghallottam a hangját, mert míg játszottam, egészen megfeledkeztem róla. Ha zongoráztam, akkor megszűnt minden, ami körülöttem volt, és arra az öt-hat-hét, ki tudja, hány percre, ameddig az adott darab tartott, a problémák és a válságok is eltűntek. Erre pedig égetően nagy szükségem volt, úgyhogy tulajdonképpen hálás voltam Crusadernek, hogy rávett, üljek ide újra.

A fiú hangja olyan természetes meglepődöttséggel cikázott át a szobán, mintha ez lett volna az elsődleges prioritásunk, pedig mindketten tudtuk, hogy jelen pillanatban huszadrangú kérdés, hogy játszom-e vagy sem.

Tekintetemet Alexre emeltem, és először, amióta otthagytam őt abban a külvárosi házban, a szemébe néztem. Olyan volt, mintha az egész ezer éve történt volna, pedig alig néhány óra telt el. Mégis, Will története sok mindent új meglátásba helyezett. Már nem féltem attól, hogy egyedül fogok beleőrülni a revánsomba, mert tudtam, hogy még Crusader is rendelkezett a tudatának ép darabkáival, pedig őt sokkal régebb óta űzte már a bosszúvágy.

Igyekeztem hidegen szemlélni az előttem ülő fiút, aki most valahogy kevésbé tűnt magasnak, és a jelenléte kevésbé töltötte ki a teret. Az arc, ami életteliként, és folyton sármosként élt az emlékezetemben, most sápadtan, beesett szemekkel nézett vissza rám. Rideg cinizmussal akartam kezelni minden egyes szavát, vagy tettét, de még meg sem szólalt, már tudtam, hogy veszett ügy. Az agyam minden áron ésszerű indokok után kutatott, és akárcsak Viktor halálakor, most sem tudta feldolgozni a korábban látottakat. Leblokkolt, és önkéntelenül is próbálta felmenteni Alexet, hiába tudta, hogy helytelen. Megrémített, hogy nem tudtam elkülöníteni a racionális és az emocionális énem. A kettő összefolyt, és a kettejük találkozása kontrollálhatatlan káoszt szült.

– Miért? – tettem fel a kérdést, amely leginkább foglalkoztatott, és amelyre leginkább féltem választ kapni. A fiú nagyot sóhajtott, és végre felvette a szemkontaktust, de az ég egy adta világon semmit nem tudtam kiolvasni a tekintetéből.

– Mindenekelőtt szeretném, hogyha végighallgatnál. Ha nem szakítanál félbe, és nem pattannál fel az első olyan mondatnál, ami nem tetszik. – Felháborodtam volna, sőt, okom lett volna felháborodni. Mert ő tartozott magyarázattal, mégis ő szabott feltételeket. De kíváncsi voltam. Érdekelt a válasza, még ha féltem is tőle. Még ha rettegtem is attól, hogy Alex szavai úgy hatnak majd rám, mintha kirántanák a lábam alól az amúgy is ingatag talajt.

Aprót bólintottam a beleegyezésem jeléül, mire Alex belekezdett: – Szeretném, hogy tudd, mindennek oka van. Minden dolog okkal történt és történik, és minden hazugság okkal hagyta el a számat. És zömmel mind ugyanahhoz az egy hazugsághoz tartozik, amit más apróbb hazugságokkal kell alátámasztani.

– Rátérhetnénk arra, hogy felelsz a kérdésemre? – kérdeztem ismét Alex arcába pillantva. Míg beszélt, nem mertem ránézni, tartottam attól, hogy nem tudnám felfedezni benne azt, akivel együtt nőttem fel, hogy egy idegent látnék az ismerős arcvonások mögött. Rettegtem, hogy azzal semmibe veszne a gyerekkorom, annak minden édes, eszményi emlékével. De így, hogy pár pillanatnyi szünetet tartott, játszi könnyedséggel bámultam az arcába, jeges nemtörődömséget tettetve. – Arra, hogy miért lőttél fejbe egy embert, épp úgy… – ezen a ponton csuklott el a hangom, és képtelen voltam hozzátenni, hogy „ahogyan az öcsémet megölték”. A fiú ennek ellenére is tudhatta, mit akarok mondani, mert az arcán egy pillanatra átsuhant a megbánás, ám hamar rendezte a vonásait.

– Mert különben te haltál volna ott. Nem várom el, hogy elfogadd vagy helyeseld, csak annyit kérek, hogy értsd meg, hogy vannak dolgok, amiket meg kell tennünk, akkor is, ha minden porcikánk tiltakozik ellene.

– Nem voltam közvetlen életveszélyben, és Will egyébként is mellettem volt, szóval ne próbáld rám kenni! És hagyd abba a ködösítést, meg a hangzatos szavakat, és állj elő végre valami tisztességes magyarázattal arról, hogy hogy kerültél oda, és hogy keveredett a stukker a kezedbe! – fakadtam ki, sutba dobva az eddigi taktikám. Úgy tűnt, az, ha felnőttként, nyugodtan próbálom kezelni a helyzetet, nem visz előbbre, így visszatáncoltam ahhoz, amit Dimitrij előszeretettel titulált gyerekes hisztinek.

– De nem hagyhattam, hogy más védjen meg! – csapott dühösen, ököllel a kanapéba. Szkeptikusan felhorkantottam, mert drámai túlzásnak tűnt az egész, amit Alex itt leművelt, de mégis… A heves kirohanások az én szakterületem voltak, és a fiútól ezt látni egyrészt megrémített kissé, másrészt csak még több kételyt ébresztett bennem.

– Akkor adj már egy istenverte magyarázatot, Alex! El sem hiszed, mennyire szeretnék neked hinni. Hogy mennyire akarok értelmet találni abban, amit tettél. De amíg ilyen idióta mentséggel dobálózol, addig nem tudok mit tenni, az idő meg csak megy. És pont neked kellene a legjobban tudni, hogy mennyit számít az időzítés. – Sok mindenre céloztam ezzel – a karácsonyi csókunkra, Viktor halálára, mert ha akkor egy kicsivel előbb érkezem, akkor lehet, még mindig élne… Vagy arra, amikor én találtam meg őt félájultan, összeverve egy sikátorban, mert ha akkor egy kicsivel később érkezem, akkor lehet, már nem élne…

– Kötelességem az, hogy téged és a testvéreidet védjem. És egyszer már kudarcot vallottam, több hibát nem ejthetek, én csak… – kezdte Alex felkeltve az érdeklődésem.

– Hagyd már a rébuszokat, érthetően beszélj!

– Emlékszel, mit mesélt Dimitrij a családotok történelméről? – kérdezte nagyot szusszantva, mire aprót bólintottam, ő pedig folytatta: – A történetnek van még egy aspektusa. Soha nem merült fel benned, hogy miért vannak a családjaink generációk óta ennyire jóban?

Hogy a pokolba ne gondoltam volna rá? Hetek, lassan hónapok óta ez töltötte ki a gondolataimat, hogy Alex hogyan csöppent ebbe az átkozott cirkuszba. És a most megütött, már-már cinikus hangnem csak még inkább belobbantotta az amúgy is égető kíváncsiságomat.

– Gyakorlatilag azóta, hogy a családotok kokaincsempészéssel és -kereskedelemmel foglalkozik, az enyém is ott van mellettük. Védi az elöljárókat, ha kell, az élete árán is. – Alex itt nagyot nyelt, majd rövidesen folytatta. – Kiiktatja azokat, akik veszélyt jelentenek a Dolohovokra, akárkire a családból.

Amit a fiú mondott, egyrészről elképesztően bizarrnak tűnt, mert elképzelni sem tudtam, hogy miért adná egy komplett család arra a létezését, hogy egy másikat védjen. Másrészről viszont túl az irracionalitáson volt benne ráció, vagy legalábbis értelmet adott sok mindennek.

– Kvázi úgy működtök, mint bérgyilkosok? – kérdeztem halkan, és Alex lesütött pillantásából tudtam, hogy beletrafáltam. Láttam rajta, hogy szégyelli azt, amit a családja miatt tennie kell, épp úgy, ahogy Dimitrij gyűlölte a családi „örökségét”. És ez kiválóan példázta azt, hogy miért legjobb barátok a bátyámmal. Tökéletesen megértették egymás gondjait, és osztoztak a terhekben, amiket cipeltek.

Alex beismerése pedig ismét sok választ adott. Felvillant előttem annak a délutánnak az emléke, amikor a fiú lakásán kerestem neki ruhákat a kórházba. Akkor is fúrta már az oldalamat a kíváncsiság, hogy miért támadták meg; hogy miért éppen őt, és aggódtam érte, azért, hogy esetleg valami hülyeségbe keveredett. Nem titkoltan féltem attól, hogy Alexet azért verték össze, mert néhány nappal korábban összekaptak kicsit Fabióval a suli előtt – miattam. Az olasz szokás szerint egy agresszív, irányításmániás idióta volt, és képtelen volt feldolgozni, hogy a nem, azt jelenti, nem, Alex pedig pont jókor érkezett ahhoz, hogy engem kimentsen a keze körül, és összeszedjen egy monoklit.

Így hát kicsit a saját lelkiismeretem nyugtatására körülnéztem a lakásán, puszta óvatosságból. Az ott talált dobozt, tele rendőrségi aktákkal és újságcikkekkel gyilkosságokról nagyjából a világ összes pontjáról azóta se tudtam hova tenni, még a hirtelen felkavarodó életemben sem. Így azonban értelmet nyert minden – a dossziékban szereplő gyilkosságok Alex áldozatainak esetei lehettek. Emberek, akik útban voltak a családomnak, és akiket kivégeztettek a Berbatovokkal.

– Miért nem mondtad? – kérdeztem csöndesen, Alexre pillantva, aki kissé elveszetten, feszengve ücsörgött a kanapén.

– Mert nem akartalak belekeverni! – jelentette ki úgy, mintha evidens lenne, vagy egyáltalán, mintha ebbe lett volna beleszólása. Merthogy nem volt. Ha én bele akartam valamibe keveredni, abba belekeveredtem, akár anélkül is, hogy egyáltalán észrevettem volna.

– Nem gondolod, hogy ezzel kicsit elkéstél? Már akkor nyakig benne voltam, mikor randizni kezdtem Fabióval – emlékeztettem őt arra, ami gyakorlatilag az egész istenverte lavinát elindította. Nem felelt, csak néma beletörődéssel nyugtázta az igazam. Ezt kihasználva pedig úgy döntöttem, folytatom a kérdezősködést, és felteszem azokat a kérdéseket, amikre hónapok óta keresem a választ.

– Mit ártott egy ugandai orvos, vagy egy san diegói professzor a családomnak? – pillantottam fel Alexre a tekintetét keresve. Néhány aktába olvastam csak bele, de ezek, sok más dologhoz hasonlóan az agyamba égtek.

Összekapcsolódott a pillantásunk, és a fiú óvatosan megrázta a fejét.

– Nem látsz túl az erdőn. Ez nem csak rólatok és rólunk, meg a Mastroiannikról szól. Nem csak Olaszországról és Oroszországról. Az egész világról, minden pontjáról, ahol véres harcok mennek azokért a pozíciókért, amiket a nagyapád és az őseitek a múlt évszázad közepén kiharcoltak maguknak. A Földön mindenhol vannak olyan emberek, akikben, ha közvetlenül nem is, de közvetetten potenciális veszélyforrást lát a nagyapád – többnyire részben jogosan.

– Világméretű összeesküvés? – kérdeztem halkan, fáradtan, kicsit talán megtörten. Lezsibbasztott a hirtelen rám zúduló felismerés, és elborzasztott, hogy az ember, akit tizennyolc éven át szerető nagyapának hittem, valójában egy kíméletlen halálosztó. Az a tény, hogy a kezekhez, amiknek nagyszülői szeretettel kellett volna tartaniuk, annyi vér tapad, amit fejben tartani is szinte lehetetlen.

– Nem mondanám, hogy összeesküvés, mert ez maga az élet. Az, ami a színfalak, a fényűzés mögött folyik. Az, amit sok ember nem hajlandó észrevenni. A nagyapád nagy ember. Nem emberileg, viszont óriási befolyása van, olyan, amit talán el sem tudsz képzelni. Ez nem ment fel engem, a legkevésbé sem, és nem is akarom, hogy mentséget keress. Azt akarom, hogy tisztán lásd azt, ami körülötted folyik, és hogy megértsd, hiába mondják, hogy mindig van döntési lehetőséged, igenis vannak helyzetek, amikor nincs. Vagy ha van is, akkor az életösztönöd nem hagyja, hogy másképp dönts.

– Hiszem, hogy mindig a helyes döntést hozom. Ez az egyetlen dolog van, amit nem kérdőjelezhetek meg, mert ha megtenném, azzal elveszteném az önmagamba vetett hitemet. Nem hiszek az isteni gondviselésben, és nem hiszek a megváltásban sem. Mi a pokolban higgyek, hogyha nem saját magamban? – Úgy ragaszkodtam ehhez az irányelvemhez, mint egy utolsó utáni szalmaszálhoz. Tényleg ez tartott a felszínen, nélküle nem lettem volna képes ép ésszel elmenni a történtek mellett, és amellett akivé az elmúlt hetekben váltam.

– A mentségek? – kérdezte Alex, szinte elengedve a füle mellett, amit mondtam.

– Nem keresem őket. Azt… Azt hiszem, képes vagyok elfogadni az okokat. Az indokaid. Nem tartom helyesnek, de a morális értékrend már hónapokkal ezelőtt elveszett ebből a házból. És ez most az hiszem, szükségállapot. Nem akarok gondolkozni azon, hogy jól teszem-e, amit teszek, de bízni akarok benned, és józan ítélőképességemben, még akkor is, ha esetleg tévedek. Mert enélkül nincs értelme semminek – se a bosszúnknak, se az életünknek.

– Rina, nem gondolod, hogy…? – kezdte Alex, és a szemeiben aggodalom csillant. Parázsló dühvel kaptam fel a fejemet, hogy szúrós tekintetem az övébe fúrjam.

– Mit nem gondolok? Hogy túlmegyek minden határon? Hogy nem tudok racionálisan gondolkodni? Hogy elvakít a bosszúvágy? Tudom, hogy így van. Tudom, hogy nem vagyok ura a dolgok, a történések alakulásának, de ezekhez igyekszem a legjobban alkalmazkodni, és nem összeomlani. Mert tudom azt is, hogyha kiengedném a gyeplőt a kezemből, kegyetlenül nagyot esnék, és összetipornának.

Nem felelt semmit, csak némán ült tovább a kanapén, és tekintetét a nappali falán lógó egyik ezerszer látott festmény felé fordította. Ezt úgy értelmeztem, hogy lezárta a beszélgetést, és elfogadta a válaszomat. Hogy a hallgatásával kötöttünk egy kompromisszumot, és ez a néma megértés már majdnem olyan volt, mint régen. Annyi változott csupán, hogy Alex hirtelen feltárult múltjának a súlya bármelyik pillanatban robbanásra kész bombaként feszült köztünk. Meg hogy oka volt annak, hogy a beszélgetésünk során egyszer sem fordult meg a fejemben az, hogy odaüljek a fiú mellé, és a kezem nyugtatóan a vállára tegyem. Ahhoz bizalom kellett volna, abban pedig újabban nem dúskáltam. Mégis, a siker érdekében kénytelen voltam vakon bízni bárkiben, aki a segítség reményével kecsegtetett. Márpedig nem maradt más választásom, mint a sikerre játszani, mert a tét ezúttal az életem, és a családom élete volt. 

________

Lassan már feljönni se merek az oldalra, olyan régen volt friss, de esküszöm, hogy nem éreztem ennyinek a legutóbbi fejezet óta eltelt időt. A következőről egyelőre nem tudok nyilatkozni - annyit tudok, hogy nagyjából mi lesz benne, de azt nem, hogy mikorra lesz meg, de ígérem, sietek vele. Egyébként fontos info lehet talán, hogy nagyjából félidőnél járunk - de most jön majd még csak a feketeleves. Remélem tetszett a fejezet, és bár tudom, nem érdemlem meg, azért én nagyon örülnék a pipáknak és a kommenteknek :)