06

Sei

– Occhio per occhio –

Szemet szemért

Fáradtan és megtörve estem be a kísértetiesen néma, üres házba. Össze voltam zavarodva, zúgott a fejem, és hirtelen az egész eddigi életem bizonytalanná vált. Alexre vakon, kérdések nélkül bíztam volna rá magamat és bárkit, akit szeretek, és egészen eddig a napig úgy hittem, hogy ő az egyetlen olyan ember az életemben, aki képtelen lenne arra, hogy hazudjon nekem. Mégis, jól láthatóan egy ordítóan nagy hazugságot épített maga köré, és tökéletes kényelembe helyezte magát a titkai között.

A fejemet megrázva sétáltam be a nappaliba, amitől a fájdalom végighasított az egész testemen. Sóhajtva rogytam le a kanapéra, annak az egy dolognak a biztos tudatában, hogy nem akarok Alexszel beszélni, és a legkevésbé sem vagyok kíváncsi a magyarázkodására. Őrülten dühös voltam rá, de túl a haragon, belül, a lelkem mélyén féltem. Rettegtem attól, hogy ez a hazugság felborít és megcáfol mindent, amit eddig a fiúról gondoltam. Hogyha megtudom Alex indokait, képtelen leszek rá ugyanúgy nézni; hogy akkor a ködbe vész az az ember, akit ismertem és szerettem.

Olyan ingatag volt minden, ingatag voltam én magam is, és ezen nem segített az sem, hogy a fájdalomtól lüktetett az arcom, ahol az olasz ipse megütött a puskatussal. A csuklómat már most sötét zúzódások ékesítették, a férfi szorításai nyomán, és az egész világ mocskát éreztem magamon. Égető szükségét éreztem egy forró fürdőnek, de tudtam, akkor egyedül maradnék a gondolataimmal, és abban a pillanatban bármi mást szívesebben csináltam volna a gondolkodásnál.

– Borzalmasan néz ki – hallottam meg Crusader mély, karcos hangját keresztülcikázni a nappalin. Meglepetten kaptam oda a pillantásom, mert már egészen meg is feledkeztem a jelenlétéről. Ahogy tekintetem végigfutattam rajta, megakadtam a vállánál vöröslő kabátjánál, amitől ráncba szaladt a homlokom.

– Kösz, maga se panaszkodhat – biccentettem a felkarja felé. A sérülése aggasztott, mert bár az esetek többségében továbbra is egy arrogáns idiótának tartottam, tudtam, hogy ez a lövés, most az én lelkemen szárad. Végtére is engem akart kihúzni a szarból, amibe belegyalogoltam. Ráadásul a nyomozó sebének ápolgatása tökéletes figyelemelterelésnek tűnt, a mindenfelé kanyargó gondolataimról.

Egy árva szó nélkül hagytam a szőkét a nappaliban, és a földszinti fürdőbe siettem az elsősegély-dobozért.

– Vegye le a kabátot meg az inget! – utasítottam, ahogy visszaértem, ő pedig egy szó nélkül bújt ki az említett ruhadarabokból. Bár igyekezett a nemtörődömség álarca mögé bújni, az arcán átfutott egy fájdalmas fintor, ahogyan a szebb napokat is látott fehér ing anyagát kihúzta a lövés körül már alvadó vérből. A hősködését letudtam egy szemforgatással, mert tulajdonképpen kifejezetten értékeltem, hogy nem nyomott le egy olyan szenvedéssel egybekötött hisztit, amit a bátyáim szoktak egy-egy megfázás során.

– Ez kicsit csípni fog – mondtam, ahogy a fertőtlenítő oldatot a sebbe folyattam, ami egy meglehetősen hangos szisszenést csalogatott elő a nyomozóból, és valamiféle motyogást, ami gyanúsan hasonlított a szadistára.

Miután kitisztítottam a lövést, már jobban látható volt az egész, és bár elég nagy felületet érintett, de szerencsére nem volt túl mély.

– Mázlija van, csak súrolta – mormogtam, miközben egy tiszta sebfedő lapot helyeztem a felkarjára.

– Hol tanult ilyeneket?

– A suliban. Halál fölöslegesnek tartottam, és soha nem gondoltam volna, hogy bármi hasznát veszem majd. Bár az elmúlt hetekben elég sok olyan dolog történt, amiket korábban lehetetlennek tartottam – húztam keserű mosolyra a szám, ahogy többször körbetekertem a felkarját egy tekercs gézzel.

– Hogy van? – kérdezte, és a hangja teljességgel mentes volt a megszokott felsőbbrendűségtől. Érdeklődött és vizslatott. Már-már aggódva.

– Maga kap golyót, és az én hogylétem felől érdeklődik? Semmiség a magáéhoz képest – böktem az arcomat díszítő hosszúkás sebre, de Crusader megrázta a fejét.

– Tudja, hogy nem erre gondoltam. – A tekintete továbbra is az arcomat fürkészte, válaszok után kutatott. Csakhogy válaszaim nekem sem voltak, csak millió kérdésem. És pillanatnyilag a kérdésekkel is annyira tele volt a fejem, hogy a válaszokat sem akartam hallani.

– Arról viszont nem akarok beszélni – vágtam rá egyből. – Készen van – jelentettem ki, ahogy egy rögzítő hálót húztam a karjára.

– Menjen, zuhanyozzon le, addig csinálok egy teát – indult meg a konyha felé. El is felejtettem, hogy már ilyen otthonosan mozog itt.

– Eszébe ne jusson! Ki nem állhatom a teát. Ha mindenképp hasznossá akarja tenni magát, kávét főzzön.

Zuhanyzás közben az önemésztő gondolatokat kizárni sokkal könnyebb volt, mint vártam. Ugyanis amint megengedtem magamra a forró vizet, hirtelen ezernyi ponton kezdett égni a bőröm. A testem tele volt olyan apró horzsolásokkal, amik egészen eddig fel sem tűntek, azonban a víz kegyetlenül csípte az összeset. Hosszan áztattam magamat a fürdőben, alaposan átmostam a szőke tincseimet is, ügyelve arra, hogy egy fél csepp sampon se érintkezzen a felrepedt arcommal.

A zuhany után volt lehetőségem alaposabban is szemrevételeznem az ábrázatom, és egyet kellett értenem Crusader korábbi állításával – tényleg pocsékul festettem. A seb az arcomon nagyobb és mélyebb volt, mint gondoltam, a szám – bár fel se tűnt – felrepedt, ráadásul olyan cserepes volt, mintha napokig víz nélkül tengődtem volna az oroszországi mínuszokban.

Egy nagyot sóhajtva inkább elszakítottam a tekintetemet a tükörképemtől, párszor áttöröltem a hajam, és egy pulóvert meg egy melegítő nadrágot magamra kapva visszacammogtam a nappaliba, ahol a nyomozó már két bögre, gőzölgő kávéval várt. A zongora székén ült a bögrék pedig a koromfekete hangszeren pihentek. Túl sok emlék jutott eszembe róla, és akaratlanul is fájdalmas fintorra húzódott a szám.

– Azt ne mondja, hogy tud játszani rajta – vontam fel a szemöldököm, de pillanatok alatt meg is bántam, mert megsajdult az arcom a mozdulattól.

– Csak néhány dalt – vonta meg a vállát, ahogy felnyitotta a fedelet, és egy szörnyen ismerős dallamba kezdett, aminek rövid töprengés után a címe is beugrott – Auld lang syne.

– Ezt nem újévkor szokták énekelni? – érdeklődtem, miközben leültem a kanapé karfájára, a szőke nyomozó felé fordulva. Mostanra már egészen megszoktam a jelenlétét a házunkban.

– Meg ballagásokkor. Meg ritkán temetéseken. Maga játszik?

– Játszottam. Már nem – feleltem halkan, magamban azért szorítva, hogy ne kérdezzen rá a miértre.

– Mióta?

– Hatévesen kezdtem. – Pontosan tudtam, hogy nem erre vonatkozott a kérdése, de őszintén bíztam benne, hogy beéri majd ennyivel. Tévedtem.

– Ez remek, de mikor hagyta abba? – kérdezte szórakozott mosollyal az arcán. Itt a nappaliban ülve más volt, mint akármikor az eddigi találkozásaink során. Engedett a feszes tartásából, nem pillantott folyton a háta mögé, és nem úgy nézett ki minden pillanatban, mint egy támadásra kész puma.

– Január 24.-én játszottam utoljára – súgtam megsemmisülten az öcsém halála előtti nap dátumát. Hirtelen újra magam előtt láttam azt a délutánt. Viktor a puha, tömör szőnyegen ült a zongora mellett, hangosan kacagott a Szamárindulón. Az első darabok egyike volt, amit annak idején megtanultam játszani, és fura módon már egészen kicsi korában az öcsém kedvencévé vált. Már akkor sem lehettünk volna felhőtlenül boldogok, de Viktor közelében egyszerre voltam felszabadult ugyanakkor a végletekig védelmező. És lám, nem ért semmit az egész.

Azon a délután zongoráztam utoljára, szokás szerint a Holdfény szonátával zárva a zongoradarabok sorát. Ez volt a kedvencem, ezért hagytam mindig utoljára. Ez volt az a darab, amivel tizenkét évesen országos zongoraversenyt nyertem. Ez volt az a darab, amit soha többet nem kívántam eljátszani.

– Nem gondolja, hogy könnyebb lenne? – kérdezte fejével a hangszer felé biccentve. Értetlenül meredtem rá. – Ha újra játszana – magyarázta. – Ha valamit ennyire régóta csinál, akkor ha az a valami egyik napról a másikra kiveszik az életéből, csak még rosszabb lesz – vont vállat ismét, miközben zöld szemei komolyan méregettek.

– Nem érti – ráztam meg a fejemet. – Az a zongora – böktem rá az ujjammal –, valahányszor ránézek, az öcsémre emlékeztet. Arra, hogy már nincs itt, és arra, hogy ez részben az én hibám. Magának könnyű, hazamegy, és elszeparálja magát ettől a világtól. De engem ennek az átkozott háznak minden négyzetmétere arra emlékeztet, hogy volt egy öcsém, aki miattam halt meg. Magának ez csak egy munka, egy hivatás, amit maga választott, de én soha egyetlen árva szóval nem kértem azt, hogy legyek az olasz maffia elsőszámú célpontjainak egyike – fakadtam ki, furamód könnyek nélkül. A fájdalom ezúttal elsősorban düh formájában öltött testet, nem pedig sírásként.

– Ó, jóval többről van szó, mintsem csupán a törvény betartatásáról, a kötelességem végzéséről vagy a hivatásomról. Jegyezze meg jól, ez számomra is személyes ügy, éppen úgy, mint maguknak. A bosszú, ez az, ami motivál, és nem hagy nyugodni – érkezett Crusader heves felelete, ami egy pillanatra teljesen ledöbbentett. Pár másodpercig csak tátogtam, próbáltam feldolgozni a hallottakat, de fogalmam sem volt arról, mire értette, hogy személyes ügy.

– Mi… Miről beszél? – kérdeztem akadozva, értetlenül bámulva rá. A haragom elszállt, túlontúl nagy volt az ébredő kíváncsiságom ahhoz, hogy tovább foglalkozzam vele.

– Nem maga az egyetlen Milánóban, akinek személyes összetűzése akad a Mastroiannikkal – felelte a nyomozó immáron nyugodtabban, ismét semleges arcot öltve, bezárkózva.

– Will – szólítottam ismét a keresztnevén, csakúgy mint pár órával korábban a Mastroianni-házban, abban bízva, hogy ez talán feloldja, és beszámol a történtekről. Soha nem beszéltünk arról, hogy tegeződjünk, de úgy éreztem, ez egy olyan pillanat volt, mikor megengedhettem magamnak ezt a gesztust. – Mesélj! – kértem, minden figyelmemet rá összpontosítva.

Tétovázott. Talán perceken keresztül meredt maga elé; a bézsre festett falat bámulta, repedések vagy ki tudja mi után kutatva, egy szót sem szólva. Aztán aprót bólintott, felkapta a két bögrét, amikben mostanra egészen biztosan kihűlt a kávé, és a kanapé előtti dohányzóasztalra tette, ő maga pedig az egyik fotelben foglalt helyet. Rám szegezte pillantását, kezébe vette az italát, és belekezdett:

– Az apám oknyomozó újságíró volt, huszonkét éves korától dolgozott a szakmában. Rengeteg feltáró cikket írt politikai, gazdasági, sport-politikai témában. Országszerte szerették a cikkeit, mert a vihar sújtotta, politikailag ingatag hetvenes években az embereknek jól jött az őszinteség és az, hogy legalább néhányan próbáltak tisztességesek maradni. Küzdeni az ár ellen. Persze jószerivel akadtak olyanok is, akiknek ez nem tetszett.

– Olyanok mindig akadnak – fűztem hozzá, mire a szőke rám kapta a pillantását, és úgy meredt rám, mintha egészen addig el is feledkezett volna a jelenlétemről. Aprót bólintott, majd folytatta.

– Az emberek, akikről írt azon dolgoztak, hogy őt, és a hozzá hasonlókat eltűntessék a föld színéről, de apám sokáig állta a sarat. Egészen addig, míg valami olyanba nem nyúlt, ami még neki is nagy falat volt. – Úgy tűnt, mintha egészen máshol járna. Talán ő is olyan, mint én, hogy mesélés közben újraélt mindent – gondoltam.

– Hadd tippeljek. A Mastroianni család? – kérdeztem, mire rövid biccentés formájában érkezett a válasz.

– Ahogyan azt maga is tudja, ’91-ben meghalt Antonio Mastroianni és a sógora, Gritti lépett a helyébe. Gritti pedig már akkor is egy csótány volt, a fajtája legnagyobbja, és minden követ megmozgatott, hogy mentse a szaros kis életét. Apám már a tűz közelében járt, napokra volt attól, hogy az évszázad leleplező cikkét írja róluk, de a cikk soha nem került napvilágra, mert apám irodájában tűz ütött ki, és ő is, és a kézirat is bennégett.

– Honnan tudja, hogy ők voltak? – tettem fel a kérdést, amihez hasonlót ő is kérdezett már tőlem. Tulajdonképpen fölösleges kör volt ez, mert nekem sem volt szükségem bizonyítékokra ahhoz, hogy tudjam, az életemben történő bárminemű káosz mögött a Mastroiannik állnak.

– A tűzoltók megállapították, hogy a tüzet minden bizonnyal egy el nem nyomott szivar okozta. Csakhogy apám soha életében nem szívott el egyetlen cigarettát vagy szivart sem. Ráadásul, még ha így is lett volna, az nem okoz ekkora tüzet. És egyébként is, oknyomozó újságírók nem szoktak csak úgy meghalni. – Szkeptikus volt ezekkel a jelentésekkel szemben, nemtörődöm, és látszólag túltette magát, de a tény, hogy azóta is az hajtja őt, hogy megbosszulja az apját, másról árulkodott.

– Hány éves volt ekkor maga?

– Tizennégy. Apám egy barátjának a gyámsága alá kerültem. Ő volt az egyetlen, aki pontosan tudta, min dolgozott, és akinek másolata volt a feljegyzéseiből. Olvastam őket, és minden erőmmel próbáltam bizonygatni a rendőrségnek, hogy apám halála nem véletlen volt. De ugyan ki hinne egy dühtől és fájdalomtól tajtékzó, taknyos, tizennégy éves kölyöknek? Elhajtottak minden alkalommal, egy idő után pedig feladtam.

– Ezért lett rendőr? – kérdeztem összevont szemöldökkel, elgondolkozva. Ez sok mindent megmagyarázott volna. Részben Will hirtelen természetét is, de főképp azt, hogy miért ilyen fene nagy az igazságérzete, és hogy miért akarja minden áron felszámolni a Mastroiannik hálózatát. Úgy tűnt, erre tette fel az életét, hogy ez a keresztje neki.

– Igen. Mert tudom mennyire rohadt érzés az, mikor a rendőrség a kevés emberre, vagy a forráshiányra hivatkozva nyomozás nélkül zár le egy ügyet. – Szavaiban ott volt az a keserűség, amit az elmúlt húsz évben hordozott magával, és aminek talán soha nem volt még olyan közel az elengedéséhez, mint most.

– Levadásszuk őket – jelentettem ki, a nyomozó zöld szemeibe nézve. – A családunkért – emeltem fel a bögrémet, majd összekoccintva az övével, belekortyoltam a jéghideggé hűlt kávéba.

Egy háború közepén ültünk, de ekkor pecsételtük meg igazán a szövetségünket. Megértettük egymás indokait, és rájöttünk, hogy ugyanaz a motivációnk, hogy ugyanaz a célunk. Will megmentett aznap délután, és egészen biztos voltam abban, hogy megtenné újra. És tudtam, ha a szükség úgy hozná, én is megtenném ugyanezt érte.

– Nem akar odaülni? – biccentett a zongora felé. Értetlenül pislogtam rá, és fogalmam sem volt, mit akar. – Tudja, feloldani a gátakat, meg a franc se tudja, miket hordanak még össze a pszichológusok a traumák után. De azt mondom, ebben lehet valami.

Ódzkodtam tőle, és rettegtem attól, hogy újraélek olyan pillanatokat, amikben az öcsém nem nevetve, boldogan és élettel telve szerepel. Aztán végül egy nagyot sóhajtva feltápászkodtam a kanapéról, mert… Ha ahhoz volt bátorságom, hogy egy maffiózókkal teli házba egy barát után lopakodjak, akkor nehogy már ahhoz ne legyen, hogy a gyerekkorom óta imádott hangszerhez odaüljek. Ennek kapcsán hirtelen eszembe ötlött Matteo, és hogy azóta, hogy otthagyott a kocsiban, egyetlen árva szót sem hallottam felőle. Félúton a zongora felé, aggodalmas arccal fordultam vissza a fotelben tespedő, engem figyelő nyomozó felé.

– Matteo? – kérdeztem, és nem is volt szükség arra, hogy bővebben kifejtsem, Crusader értette.

– Kapott egy csinos monoklit, de kutya baja. De ne tereljen – adta parancsba, a zongora felé biccentve, mire a szememet forgatva indultam tovább a hangszerhez. Remegve ültem le az ismerősen idegen székre és óvatosan, félve helyeztem a kezemet a billentyűkre. Lenyomni még nem mertem, de finoman, már-már szentimentálisan végigsimítottam rajtuk.

Az emlékek kezdtek utat törni maguknak, de ezek boldog emlékek voltak – Viktor nevetése, Andrej zrikálása, anya és papa büszke pillantása. Igen, olyan emberek voltak, akiket a sors, egészen pontosan alávaló patkányok, elvettek tőlem, és az ő hiányuk életem végéig kísérni fog, ezt tudtam jól. Ahogy azt is, hogy valószínűleg soha nem fogom elfelejteni Viktor üres, segélykérő tekintetét, vagy azt, ahogy Andrej levelének szavai végigmarták a belsőmet. De ez a dolog azon része volt, amin könnyíthettem a bosszúmmal. Azzal, ha tönkreteszem őket. Ezen túl pedig a szépre akartam emlékezni. Az örömteli órákra, az apró, nevetéssel töltött pillanatokra. A szeretetre, ami hozzájuk fűzött.

Leütöttem néhány hangot.

A Mastroiannik pokolian nagy hibát vétettek. Kifelejtették a számításaikból, hogy azáltal, hogy az öcsém megölték, a bátyám pedig elkergették, lényegében nem maradt veszíteni valóm Dimitrijjel, Willel és Alexszel az oldalamon.

Az újabb hangokból dallam kezdett épülni.

Nem tudtam mit titkol Alex, hogy mit rejteget, és hogy ki ő valójában. De a győzelem, a bosszú, a végső cél érdekében, mint stratéga, hajlandó voltam szemet hunyni minden felett, és együttműködni vele – persze egy kiadós, elfogadható magyarázat után. Emberként, aki szereti, vagy legalábbis szerette, nem tudtam, képes leszek-e valaha megbocsátani neki igazán.

A hangfoszlányokból a Requiem for a dream dallama rajzolódott ki, az arcomra pedig eltökélt mosoly költözött. Figyelmemet elszakítottam a gondolataimtól, és a dühöt, a csalódottságot és a fájdalmamat beleadtam a játékba. A darab hangulata tökéletesen passzolt ezekhez az érzésekhez, az állapothoz, amiben az életünk pillanatnyilag volt.

Mire a végére értem csak a boldog emlékek maradtak. Tudtam, hogy a sötét pillanatok is vissza fognak térni, talán hamarabb, mint gondolnám. Tudtam azt is, hogy nem lesz nyugtunk, de akkor, ott, a zongoránál ülve, időlegesen túlléptem a sérelmeken, és úgy éreztem, erősebb vagyok, mint valaha. 

________

Sziasztok!

Tudom, brutálisan sokat késtem, mert júniusra ígértem, most meg már jócskán július van, de a vizsgaidőszak szokás szerint megint nem egészen úgy sikerült, ahogyan elterveztem, aztán ahogy végeztem vele, mentem is el táboroztatni, és két napja jöttem haza - de lelkesen nekifogtam, és be is fejeztem a fejezetet, Livi pedig extra gyorsan átnézte nekem, szóval most itt van, frissen, ropogósan, és mint azt láthattátok telis-tele Willel - nem véletlen született meg ez a rész háromszori nekiülésre (máskor lényegesen többször fogok hozzá egy részhez). Kicsit rövidebb, mint az előzőek, de ebben most ennyire futotta, majd a következőnél meglátjuk mennyire alakul. 

Remélem tetszett Nektek a rész, és ennyi kihagyás után is vagytok még, és érdeklődtök, és netalán még kommenteltek is, mert tényleg nagyon örülnék. Mert a Bosszú tényleg a szívem csücske, A szerelemgyerek, akit igyekszek a lehető legtökéletesebbre írni, szóval ha hibát, lukat láttok benne, szóljatok nyugodtan és javítom - ha meg netalán tetszik, azt is írjátok meg, mert ki ne örülne, ha a gyerekét dicsérik? ^_^