09

Nove

– Le due facce della medaglia –

Az érme két oldala

Fabio kendője, csak akkor került le a szememről, mikor már zárt térben voltunk, egészen pontosan egy párfokos lépcsővel feljebb, a bejárati ajtón belül, egy jobbra fordulás után egy hosszú lépcsővel feljebb, majd itt egy bal kanyar utáni hosszú séta eredményeképp egy szobában.

Az olasz gyakorlatilag szóra sem méltatott, csak belökött az ajtón, majd kilépett és becsapta maga mögött. Hallottam, hogy kattant a zár, és hogy egyre halkuló, tompa léptekkel elindult a folyosón. Csönd ereszkedett a szobára, és a hirtelen beálló némaságban rettentően egyedül éreztem magamat, és féltem. Tovaszállt a dühöm, vagy csak elnyomta a pánik, mindenesetre remegés lett úrrá a testemen.

Nem tudtam, mi vár rám, nem tudtam, hogy hogyan fogok kimászni ebből. Sokszor előfordult, hogy kisebb-nagyobb bajba keveredtem, de mindig olyan keretek között maradtam, amikből kiláttam. De itt, itt nem láttam semmit, a piszkosszürke falakon kívül, csak azt éreztem, hogy egyre szorul a hurok a nyakam körül. Hirtelen égetően szúrni kezdett a mellkasom, és elszorult a torkom. Nem kaptam levegőt, mert eszembe jutott, hogy talán soha többet nem látom majd a bátyámat, Alexet, vagy bárki mást, aki valaha is fontos volt.

Féltem. Talán soha korábban annyira nem féltem még, mint akkor, ott. Nem tudtam, mi fog történni, fogalmam sem volt, hogy Fabionak és az elbaszott családjának milyen terve lehet velem – persze túl azon, hogy idővel mindannyiunkat eltegyenek láb alól. Gyűlöltem ezt. Gyűlöltem, hogy a családom tettei miatt bélyegeztek meg. Egész életemben amellett a vezérelv mellett nőttem fel és éltem, hogy a család a legfontosabb, hogy ha kell az életemet is oda kell dobjam érte. Persze, ez egy gyerek számára ordító túlzásnak tűnik, de mostanra megértettem, hogy ezt valóban minden Dolohov véresen komolyan vette.

De én nem akartam meghalni értünk. Nem azok miatt a bűnök miatt, amiket ők követtek el. Nem tekintettem már őket a családomnak. Se nagyapát, se senkit, akit Oroszországban hagytunk. A rokonság számomra Dimitrijjel, és az isten se tudja hol császkáló Andrejjel véget ért, fájdalmas űrt hagyva maga után, ahogy arra gondoltam, hogy a közeli és igazán fontos családtagjaim több mint felét már a földbe helyeztük.

Élni akartam. Túlélni, és tovább élni, hátrahagyva mindezt a szarságot, ami pillanatnyilag körbevett minket. Ez a gondolat, cél lebegett a szemem előtt. A tudat, hogy túl kell élnem, mert nem lehet így vége.

Amikor kissé lecsillapodtam már, képes voltam tüzetesebben szemügyre venni a helyiséget, ahova Fabio dugott. Az első szó, ami eszembe jutott róla, az a személytelen volt. Semmi kép, sehol bármi szín. A bútorok is kimerültek abban az egy matracban, ami a földre volt dobva, amin, amióta az a féreg belökött, ücsörögtem. Az egyetlen, ami megtörte a szoba bénító világosságát, az a matracon lévő, piros kockás pléd volt, ami már-már undorítóan otthonosnak tűnt a rideg helyiségben. Azonban a kirívósága ellenére, vagy épp ezért, magamra terítettem a takarót. Nem mintha hideg lett volna, ami azt illeti kifejezetten kellemes idő volt a szobában – feltehetően az ablak alatt álló hatalmas radiátornak hála. Az ablak láttán elsőre felcsillant a szemem, de a kívülről felszerelt sötét vasrácsok gonoszan nevettek az arcomba, rögvest kivégezve a szökési terveimet.

A meleg ellenére mégis szükségem volt a vékonyka takaróra, mert bár buta gondolat volt, de biztonságot adott. Úgy éreztem, mintha a színes anyagdarab megvédhetne minden rossztól. Nevetséges gondolat volt, ezt én is tudtam, de abban a helyzetben többre nem futotta.

Üresen és megtörten bámultam a szürke falat, és igyekeztem összeszedni magamat, vagy legalábbis annak a látszatát magamra ölteni, hogy nem rettegek attól, ami előttem áll. Próbáltam magamra ölteni azt a ridegséget, és jeges elhatározottságot, amivel korábban gondoltam a bosszúmra. Elő kellett csalnom, mert tartottam tőle, valóban az életem a tét.

A mély lélegzetek közben, mialatt igyekeztem megkeményíteni az arcom és megszilárdítani a pillantásomat, fojtott hangokra lettem figyelmes a hatalmas, fehér ajtó túloldaláról. Kiélezett ösztönökkel kaptam oda a fejemet, és minden idegszálammal igyekeztem összpontosítani arra, amit hallok.

– A maradék józan eszedet is elhagytad, te megveszett idióta? – A hang mély volt, és őrülten dühösnek tűnt. Félelmetesen dühösnek, mert a harag annak ellenére átitta minden szavát, hogy egy hangyányit sem emelte fel a hangját.

– Hát nem ezt akartuk, Max? Nem ezt akarta Damiano? – Ez kétségkívül Fabio hangja volt. A megszállott fanatizmus, és az elmezavar határát súroló, akaratos, már-már hisztis hangszínt ezer közül is felismerném, ha kellene. És hirtelen megbántam azt, hogy nem figyeltem jobban Mattre és Crusaderre, amikor az olaszok családfáját elemezgették nekem, mert most jól jött volna. Úgy hittem, hogy hihetetlen nagy helyzetelőny lett volna, ha tudom, ki kicsoda, és kivel milyen viszonyban van.

– Leszarom, mit akar Damiano – érkezett a másik felelete ridegen. Már-már fegyelmezőleg szólt, a hangja keresztülvágta a szobát, még úgy is, hogy az ajtó előtt beszélt. A tónusból, amit megütött Fabióval szemben, úgy sejtettem, hogy beosztásban, és talán korban is felette állhat. Meg persze nyilván intelligenciában is, de Fabio esetében ez nem volt különösképpen nehéz. – Lehet, hogy ő tolerálja az elbaszott agyadat, de Damiano most kurvára nincs itt. Kotródj innen a picsába, Fabio, és ne lássalak, amíg valami értelmes magyarázattal elő nem tudsz állni.

Nem tudtam, hogy a tenyérbe mászó képű olasz hogyan reagált a szavakra, de én még úgy is, hogy nem nekem címezték őket, fülem-farkam behúzva igyekeztem még közelebb simulni a falhoz, szinte beleolvadni, és erősebben markolni a takarómat. Az olasz hangja, Maxé, ahogy Fabio szólította, tekintélyt parancsolt és azt sugallta, hogy nem érdemes vele packázni, mert az ember csúnyán megjárhatja.

A zár megzörrent az ajtó pedig rövidesen kinyílt, nekem pedig a torkomban dobogott a szívem. A szavai és a dühe ellenére az ismeretlen olasz lényegesen szimpatikusabbnak tűnt, mint Fabio. Reméltem, hogy neki nem olyan veszettül hirtelen a természete, és képes racionális gondolkodásra és cselekvésre.

Az ajtónyílásában megjelent egy magas, szálkás olasz férfi. Napbarnított bőre, sötétbarna haja volt és gyermekien finom vonású arca, amit néhány napos borosta keretezett. Alig mondtam volna huszonötnek, de a homlokát átszövő néhány ránc, és a szeme sarkában megbújó szarkalábak meggyőztek arról, hogy talán közelebb jár a harminchoz, mint a húszhoz. Alexszel és a bátyámmal egyidősnek saccoltam, kicsit talán idősebbnek.

Ahogy a farmerében, és a sötét sportzakójában belépett a helyiségbe, volt benne valami félelmet keltően méltóságteljes, és valami zsigeri nyugodtság, ami a frászt hozta rám, és belém ültette az ideget. Ráadásul a lassan arcára kúszó mosoly sem csillapította egy cseppet sem a feszültségemet.

– Massimiliano Gritti – közölte simulékonyan, kiegyensúlyozott, nyugodt baritonján, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az egész szituáció. Pedig baszottul nem volt az. És ezzel a nyugodtsággal a férfi is jobban emlékeztetett egy kétszínű szociopatára, mint kedves, jó szándékú segítőre. Már-már kezdtem elgondolkozni rajta, hogy az elmezavar náluk családi örökség.

Fogalmam sem volt mit kellene mondanom neki, de úgy döntöttem, kivételesen nem lehet baj abból, ha meg se szólalok, így hát makacsul összeszorítottam az ajkam, és tüntetőleg, összevont szemöldökkel bámultam a mögötte megnyílt ajtót.

A férfi mosolya szélesedett kissé, ám ahogy látta, hogy a tekintetemet nem vagyok hajlandó elfordítani a fixírozott pontról, nagyot sóhajtott.

– Állj fel! – harsogott keresztül a hangja a szobán, amitől összerezzentem. Nem volt fenyegető, csak határozott és talán szigorú, de ez épp elég volt ahhoz, hogy a bennem kavargó kérdések, egy jó időre még ott is maradjanak. Pedig mindennél jobban akartam tudni a válaszokat arra, hogy miért vagyok itt, miért éppen én vagyok itt, egyáltalán, hol van az az itt, és mikor mehetek el, de nem mertem megszólalni. És kicsit a válaszoktól is tartottam, szóval egyelőre jobb volt az áldott tudatlanság.

Nem mertem nem azt tenni, amit mond, mert bár Fabióval még csak össze sem lehetett őket hasonlítani, azért nem bíztam a családjukban. Így hát óvatosan feltápászkodtam, és a mindentől megvédő takarómat kétkedve a matrac szélére hajtottam. Védtelennek éreztem magamat, mintha fegyvertelenül álltam volna egy lőtér közepén, talpig felfegyverzett, profi lövészek között.

– Gyere utánam! – vakkantotta Max, és bár kezdtem unni a parancsolgatást, nem voltam akkora jani, hogy ellene szegüljek. Szó nélkül, megszeppenve követtem hát, közben pedig veszettül idiótának éreztem magamat, amiért úgy baktatok mögötte, mint egy hülye kis pincsi, akit akár a kivégzésére is vihettek volna.

Öles léptekkel szelte a folyosót, szinte esélyt sem hagyva a bámészkodásra, vagy arra, hogy bármit megfigyeljek. Ennek ellenére hirtelen feltámadt bennem a túlélő ösztön. Végtére is előttem haladt, nem figyelt rám, csak valami nehéz, kemény tárgy kellett volna, meg egy jó erős ütés a fejére. Tudatosan kezdtem szemlélődni, de csak rohadt festményeket láttam csüngeni a falról, egészen addig, míg el nem vonultunk egy kredenc mellett, amin ott csücsült álmaim vázája. Mármint, ocsmány volt, de úgy kulcsoltam rá a kezemet, mintha legalább is a Szent Grált találtam volna meg.

Max hátrafordult, arcán a bosszúság keveredett némi szórakozottsággal. Saját magamat szidalmazó, bosszús gondolat futott végig a fejemen, végtére is, sejthettem volna, hogy meghallja, ha megállok!

– Eszedbe se jusson! – Már megint ez a hülye parancsolgatás.

– Micsoda? Én csak lelkes műrajongó vagyok. – Próbáltam olyan ártatlanul mondani, ahogy csak tudtam, még egy szentimentálisnak szánt mosolyt is az arcomra erőltettem, de az olasz arcáról sütött, hogy nincs meggyőzve.

– Hát hogyne – szólt cinikusan, és tudtam, hogy egy szavam se hitte el. Megértettem, a helyében én se hittem volna magamnak. Túl ronda volt a váza ahhoz, hogy bárkinek tetsszen. Egyáltalán, minek tart bárki ilyet a házában?

Muszáj volt felnevetnem azon, hogy mennyire abszurd módon működik az agyam. Itt voltam, egy ki tudja hol lévő házban, ami feltehetőleg tele volt annak az olasz családnak a tagjaival, akik holtan akarják látni az enyémet. Én pedig ocsmány vázákról meg ronda festményekről merengtem.

Max ismét hátrafordult, ezúttal már kevésbé volt jókedvű, inkább csak bosszús.

– Mi ennyire vicces? – kérdezte, továbbra is megtartva az erőteljes cinizmust a hangjában. – A karodból lassan szivárgó vér, vagy az, hogy Fabio lent vár?

Elszorult a torkom, és riadtan toppantam meg a folyosó közepén. Nem akartam Fabióval találkozni, és ezt láthatóan az előttem álló olasz is jól tudta. Arcára gúnyos mosoly költözött, majd rövid méregetés után megingatta a fejét.

– Egy darabig nem jön vissza, ha jót akar magának – jelentette ki keményen mire leheletnyit megkönnyebbültem. – Gyere, kapsz egy kötést a kezedre – sóhajtotta, ahogy ismét elindult, immár lefelé a lépcsőn. Értetlenül ácsorogtam még pár pillanatig, mert egyszerűen nem tudtam hová tenni Max viselkedését. Már-már majdhogynem kedves volt, bizalomgerjesztő és kevéssé kiszámíthatatlan, mint Fabio.

Az olasz férfi már majdnem a lépcső felénél járt, amikor kocogva megindultam utána. Millió kérdésem lett volna, több mint eddig bármikor, de tartottam attól, hogy ha elkezdeném feltenni őket, akkor Max hozzávetőleges kedvessége a ködbe veszne. Márpedig mocskosul fájt a karom, ráadásul kezdtem megéhezni is, mert az autóban evett hideg pizzának már csak halványan élt az emléke. Arra jutottam tehát, hogy inkább várok egy kicsit a kérdezősködéssel.

A hosszúléptű olasz nyomán egy modern berendezésű konyhába értem. Annak ellenére, hogy a bútorokon a fehér uralkodott, némi sötétkékkel, ez a helyiség sokkal kevésbé tűnt személytelennek. A pulton piszkos tányérok, mosatlan, félig teli edények árulkodtak arról, hogy valakik nem olyan rég használták a konyhát.

Leültem a középen lévő sötétbarna, nehéz faasztal egyik magasított székére, és érdeklődve figyeltem a férfit. Valahogy annyira természetellenes látványnak tűnt az, ahogyan a sportzakójában a mosogatógépbe pakolta a tányérokat. Furcsán groteszknek hatott, akárcsak az egész helyzet.

Max eltűnt néhány pillanatra, és egy elsősegély dobozzal tért vissza. Nem szólt semmit, csak a pulóverem ujját feltűrve kifertőtlenítette a karomat díszítő vágást. A hirtelen jött, csípő érzésre felszisszentem, és legszívesebben elrántottam volna a kezemet, de az olasz erősen, határozottan tartotta. Összevont szemöldökkel elemeztem az arcát, ahogy koncentrálva a vágásra helyezte a sebfedő lapot. Rutinosnak tűnt, nem remegett meg a keze, mint nekem, mikor Will vállát kötöztem. Olyannak látszott, akinek egy-két sebet lekezelni semmiség, szinte mindennapos feladat. Talán az is volt.

Miután körbetekerte a karomat gézzel, visszaigazgatta rá a sötét pulóver ujját, becsukta az elsősegély dobozt, odébb tolta az asztalon, és maga is helyet foglalt velem szemben.

– Miért vagyok itt? – kérdeztem csendesen. Féltem a választól, féltem attól, hogy olyan lesz, mint Fabio egy ugyanilyen szituációban, és egy egyszerű kérdéstől eldurran az agya, de meg kellett kérdezzem. Tudnom kellett.

A velem szemben ülő olasz arca megkeményedett, és láthatóan nem tudta mit mondjon. Dühösnek tűnt, de elnézett a fejem fölött, és a falat fixírozta, így feltételeztem, nem én vagyok a haragja középpontja.

– Mert Fabio egy fékevesztett idióta – mormogta.

– Akkor… Ha te nem akarod, hogy itt legyek – kezdtem, és még mielőtt a kérdés lényegi részéhez értem volna, nyeltem egy hatalmasat –, akkor miért nem engedsz el?

– Ez bonyolult – szusszantott egyet, és látszólag tényleg beleveszett a helyzet komplikáltságába. A homlokát ráncok szőtték át, a tekintete pedig fáradtságról árulkodott. Nem ismertem őt, nem tudtam olvasni belőle, de a kimerültség meglátszik az embereken.

Talán légből kapott kijelentésnek tűnhet, de láttam rajta, hogy nem akart bántani. Mindannak ellenére, hogy a családjaink szemben álltak, és hogy az érdekeink elméletileg ütköztek, Max szemmel láthatóan nem akart megölni. Én pedig nem értettem, miért. Összezavart, és ez jobban megkavart, mint a félelmem.

– Bemutatlak valakinek. Azt hiszem, talán ez beszél majd helyettem. – Nem értettem. Fogalmam sem volt, hogy miről hadovált, de kíváncsi voltam. Zokszó nélkül követtem, mikor kiindult a konyhából.

Egy ízlésesen berendezett nappalin vezetett keresztül az utunk, de szokás szerint nem volt lehetőségem bámészkodni, mert kénytelen voltam az olasz lépteihez igazítani a sajátjaim. Egy sötétbarna, vastag faajtó előtt állt meg, amin két erőset koppintott, majd választ sem várva benyitott. Tartottam attól, hogy hova hozott, de a kíváncsiságom nagyobb volt, mert elképzelni sem tudtam, mit akarhat mutatni.

A szobába belépve kissé összezavarodtam. Ugyanis egy klasszikusan lányos helyiség tárult a szemem elé, halvány, pasztellszínekkel, visszafogott bútorokkal, baldachinos ággyal, aminek a közepén ott ült egy lány – épp olyan, mint amilyennek a szoba tulajdonosát elképzeltem. Egy szelídarcú, visszahúzódó, látszólag roppant csendes, magába zárkózó lány volt, lófarokba fogott hosszú, sötétbarna hajjal, és pont ugyanolyan barna szemmel, mint amilyen Maxnek is volt.

– A húgom – jelentette ki az olasz a nyilvánvalót, amit már addig is sejtettem. Beugrott a történet, amit Crusaderék meséltek Andrej levelének a napján. Hogy a Gritti családból nem élte túl senki, csak a legidősebb, és a legfiatalabb gyerek. Végignéztem az ágyon ülő lányon, aki értetlen pillantással bámult rám, valószínűleg pont úgy, ahogy én néztem volna hasonló helyzetben.

– Alessandra Gritti – mutatkozott be csendesen a lány. A kezét nyújtotta, és közben rám pillantott, ám szinte rögtön le is sütötte a szemét.

– Katerina Dolohov – ráztam meg a kezét, azonban ahogy meghallotta a nevemet, hátratántorodott pár lépést, és magasra felszegte a fejét. Tekintete megélénkült, a sötétbarna szempárba hevesen kavargó düh és megvetés költözött, egyetlen röpke pillanat alatt.

Nem értettem a gyűlöletét, hiszen most látott először. Aztán szépen lassan, ahogy Alessandra tekintetében enyhülni kezdett a harag, úgy én is elkezdtem megérteni a dolgot. Hogy talán, még ha közvetve nem is ismert, hallhatott már rólam. Vagy ha nem is rólam, de a családomról. És ha valóban ő és a bátyja voltak a parmai túlélők, akkor még arra is volt oka, hogy megvesse és gyűlölje a családomat. De csak a családomat! Mindennél jobban ki akartam mondani ezt a mondatot. Menteni magamat az ő tetteik alól, feloldozást nyerni, és azt hallani, hogy a parmai estéről nem én tehettem. De a nevem miatt felelős voltam én is, éppen úgy, mint mindenki más, aki Dolohovnak született.

Megint arról volt szó, hogy azért vetettek meg, mert beleszülettem egy családba. Felfordult tőle a gyomrom, noha tudtam, a bátyámmal mi is pontosan ugyanezt csináltuk, holott talán pont ez a céltalan és személytelen gyűlölet volt az egész háború alapja. Gyűlöltük egymást, mert gyűlölnünk kellett egymást, konkrét vagy személyes indíték nélkül. Ezt láttuk, ezt tanultuk.

Ahogy Max ott állt a szobában, készen arra, hogy a húgát megvédje bármi rá leselkedő veszélytől, egy kicsit magamra ismertem benne, és egy kicsit megértettem őt. Épp ugyanannyira próbálta óvni a lányt, amennyire én Viktort. Szerette a testvérét, és talán mindennél fontosabbak voltak egymásnak, és ha mást nem is, a testvéri szeretetet tiszteltem és becsültem, jobban, mint bármi mást.

– Szeretném, ha beszélgetnétek – törte meg Max mély hangja a feszült csöndet. – Bármiről… Mindenről – tette hozzá, olyan nyomatékosan ejtve az utolsó szót, mintha annak külön jelentése lenne számukra. Abból, ahogyan a húga szemébe nézett, azt vettem le, hogy talán volt is.

Ahogy becsukódott az olasz mögött az ajtó, hirtelen minden még kínosabb lett. Feszengve álltam a szoba közepén, és nem tudtam magammal mit kezdeni. Egy elképzelhetetlenül elbaszott szituáció volt, hogy itt ültem egy szobában egy lánnyal, aki az én családom miatt lett árva, és akinek a családja miatt én elvesztettem a szüleimet, és az öcsémet.

– Fiú volt vagy lány? – kérdeztem halkan, mire a lány rám kapta a tekintetét. Ekkor láttam csak meg, hogy mennyire fiatal, hogy fiatalabb nálam, és hogy talán még tizenhat éves sincsen. – A testvéretek, aki akkor meghalt – tettem hozzá, ha lehet még csöndesebben.

– Fiú. Tiberio, de mindenki csak Titonak hívta. Tizennégy volt. – Szavait hallván szúrni kezdett a szemem, és a tekintetemet inkább a földre szegeztem, és egészen addig nem is tágítottam a krémszínű szőnyeg fixírozásától, ameddig a lány hozzá nem tette a következő mondatot. – De alig emlékszem rá.

Borzasztó dolog volt ez, mert nem így kellett volna történnie. Senkinek nem lenne szabad elveszítenie ennyi idősen a családját. Mindketten azért szenvedtünk, mert egy vérben forgó szemű, bosszúszomjas családba születtünk, és ez a mentalitás ránk is átragadt.

– Sajnálom – mondtam, és komolyan is gondoltam. A lányt azonban, úgy tűnt, túlzottan nem hatotta meg.

– Azzal a nappal fordult a feje tetejére az életem. Max a rendőrökkel együtt ért haza, és egyből ugrasztották a megmaradt családtagokat, így a gyámügyet megúsztuk, és Milánóba jöttünk. Bár néha azt gondolom, hogy a gyámügy is jobb lett volna ennél – mutatott körbe a szobájában. Nem lehettem biztos benne, de feltételeztem, hogy nem magával a helyiséggel volt baja. Talán a környezettel, talán a házzal, talán azokkal, akik lakták.

– Soha nem jártam iskolába. Sose voltak barátaim, lényegében nem ismertem senki mást azokon kívül, akik itt élnek a házban. – Félretette a vázlatfüzetet, amibe eddig skiccelgetett, és rám emelte a tekintetét. – A családom. – A hangja olyan indulatot, undort és cinizmust tükrözött, ami még engem is lesokkolt, pedig már elég edzett voltam.

– Damiano, igaz? És Gregorio – kérdeztem, mire bólintott.

– Gusztustalan férgek mindketten. De a pálmát Fabio viszi – mondta tömény undorral a szavai mögött, majd felemelte a kezét, aminek gyűrűs ujján egy gyanúsan eljegyzési gyűrűnek kinéző ékszer virított. De úgy tűnt, Ale a legkevésbé sem büszke rá, sőt, mintha szégyellte volna. – Szép, nem? – kérdezte cinikusan. – Én csak úgy hívom, hogy a bilincsem, a börtönömben – mutatott körbe ismét a szobában, és így szemlélve már kevésbé tűnt lakályosnak. Borzalmas lehetett lényegében itt leélni egy életet. Nem is értettem, miféle beteg állat tesz ilyet.

– Eljegyzési? De hát kivel…? – kérdeztem, lógva hagyva a mondat végét, mire az olasz lány úgy nézett rám, mintha valami borzasztóan ostoba kérdést tettem volna fel. – Fabio? – meghökkenve dobtam be a nevet, mire a lány gúnyos mosollyal bólintott. – Ez undorító. Mármint… Hogy lehet, hogy neked ebbe nincs beleszólásod?

– Soha semmibe nem volt – vonta meg a vállát, és inkább visszavette a vázlatfüzetet a kezébe, és folytatta az elkezdett rajzát, amennyire ki tudtam venni, egy sötét szárnyú angyalról. – Ha betöltöm a tizennyolcat, meglesz az esküvő.

– És Max ezt hagyja? – hökkentem meg ismét. Amennyire én az elmúlt órákban felmértem, az olasznak mindennél fontosabb volt a húga. Mármint, tényleg mindennél. Imádta és féltette a lányt, és nem értettem, hogy hogy nem lőtte még tarkón ezeket a balfaszokat.

– Ez komplikáltabb, mint gondolod. Mert tudom, mit gondolsz, az arcodra van írva. Ítélkezel, pedig alig egy kis szilánkját hallottad a történetnek. Max… Ő az egyetlen dolog, ami miatt még nem ment el a józan eszem, és nem fojtottam magam a fürdőkádba. – Hirtelen elkaptam a tekintetemet a faliújságra tűzött szénrajzokról, és a jeges komolysággal rám bámuló sötétbarna szempárba néztem.

– Gondolkoztál azon, hogy… – Nem tudtam befejezni. Annyiszor találkoztam már az elmúlással, mégsem voltam képes kimondani a szót, hogy öngyilkosság. Noha Viktor halála olyan pusztító űrt hagyott bennem, hogy nekem is eszembe jutott, de postafordultával vetettem el a gondolatot. Mert a bosszúm éltetett, és sokkal könnyebb volt a felfokozott érzelmeket másra kivetíteni, mint magamban tartani és szépen lassan darabokra marcangolni önmagam. És, bár nem voltam benne teljesen biztos, de talán egészségesebb is.

– Minden átkozott nap. De aztán bejön Max, rám mosolyog, és eszembe jut, hogy milyen pokolian sok mindent tett értem már így is, és elszégyellem magam. Mindenre, amit tudok, a bátyám tanított. Ő az egyetlen olyan ember, aki valaha is igazán törődött velem, aki valaha szeretett. Aki minden erejével azért küzd, hogy egyszer, egy napon elmehessünk innen.

Ale szavait hallva rájöttem, hogy talán nem is különbözünk olyan sokban. Hogy talán nem Max a főellenség, és hogy talán azzal, hogy Fabio idióta volt, megütöttem a főnyereményt. Beláttam a színfalak mögé, és észrevettem azt, amiről a Mastroiannik a legkevésbé sem akarták, hogy tudjak.

– Tudom, hogy a családnak kellene a legfontosabbnak lennie. Ha Damianóékon múlna, mást nem is tudnék, mert gyerekkoromtól ezt verték a fejembe. A család mindenekfelett, dobj oda mindent a családodért, áldozz fel értük bármit. De soha, senki nem mutatta ennek még csak töredékét se irányomba. Csak a szükséges rossz voltam mindenkinek. Mindenkinek, kivéve Maxot. És épp ezért, elfogadom azt, amit csinál. Mert tudom, hogy értem is teszi, és azért, mert nincs más lehetősége. – Ale olyan áhítattal és meggyőződéssel beszélt a bátyjáról, ahogyan csak azok a testvérek tudnak, akik igazán szeretik egymást. Ahogyan feltételezéseim szerint én is beszélhettem Dimitrijről, mégsem ő volt az első, aki a lány szavai nyomán eszembe jutott, hanem Alex. Ő is azt mondogatta, hogy nem volt választási lehetősége, sőt, hogy a mai napig sincs, de csak legyintettem rá. De… talán lehetett benne valami, mert senki se születik úgy, hogy ezt az életet akarja magának, és talán senki nem is választaná ezt önszántából.

– Pár hete tudtam meg, hogy a családom mivel foglalkozik. És azóta… a bátyámon kívül senki mást nem tekintek családomnak. Senkit, Oroszországból – mondtam, mire Ale egyetértően hümmögött.

– Jó neked, hogy egy fél kontinens választ el tőlük – jegyezte meg, és tulajdonképpen igazat kellett adnom neki. Mocsok nagy szerencsém volt, mert egy kis csavarral könnyedén lehettem volna ugyanolyan szituációban, mint ő. Ismerve a nagyapámat, a maradi szokásait, a hagyományokhoz való bigott ragaszkodását, és az érme másik oldalát, a jó szerencsén múlt csak, hogy nem egy pétervári mesés szobában ücsörögtem, esküvői magazinokat lapozgatva.

– Tehetséges vagy – mutattam a készülő rajza felé, amin már kezdett kibontakozni a sötétszárnyú angyal ballonkabátja. Őszintén tetszett a lány stílusa, az a megfoghatatlan, szomorkás lemondás, és az a sötét magány, ami minden falra tűzött munkáját átjárta.

– Köszönöm – mosolyodott el halványan, egy pillanatra sem szakítva el a tekintetét a füzetétől. Koncentrált, a keze sebesen mozgott, néha felkapta a radírt, hogy a vonalakat eltüntesse, majd újra húzza, milliméterekkel odébb, hogy tovább tökéletesítse a rajzot. – Talán egy másik életben… – motyogta halkan, lemondással tele. Pont úgy, ahogyan napokkal korábban én is beszéltem, gondolkoztam a zenéről. Lényegi dolgok nem változtak, nem láttam meg hirtelen a kiutat, és nem kaptam fel újra az álmaim. De hittem abban, hogy van kiút, és ez kezdetnek elég volt. Hinni abban, hogy talán ha nem is az, és nem is ott, de valami hasonló életem lehet egyszer, mint amit gyerekként megálmodtam magamnak.

– Nem tudhatod, mit hoz a holnap – mosolyogtam rá, és arra gondoltam, hogy ha nem ilyen kifacsart helyzetben lennénk, Ale meg én, talán barátnők is lehettünk volna. Talán egy másik életben…

– Sajnos de, pont ugyanazt, amit a tegnap. De azért köszönöm. – Ez már nem volt őszinte mosoly, és a mondatai olyan megtörtségről és rezignáltságról árulkodtak, ami ismeretlen volt számomra. És ijesztő, főleg egy tizenhat éves lányon.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Max lépett be rajta. Ale olyan csodálattal nézett a bátyjára, mintha a messiást látná, őszinte, szilánkoktól mentes szeretettel szemlélte a férfit, aki hasonló szeretetteljes pillantással tekintett vissza a húgára.

– Rina, ha gondolod, elmehetsz – törte meg a csendet a férfi rám pillantva, és ebből éreztem, hogy ez nem annyira lehetőség, vagy kérés, mintsem egyenes utasítás.

– Nem vagyok fogoly? – kérdeztem vissza, oldalra biccentett fejjel. Az olasz összevont szemöldökkel, értetlenül nézett rám.

– Soha nem is voltál. Az én szememben nem.

– Nem próbálsz manipulálni, vagy átmosni az agyam? – kérdeztem, ahogy felálltam az ágyról, noha tudtam, az hogy megkért, beszéljek a húgával, a manipuláció egy formája volt. De addig, míg az igazsággal próbáltak befolyásolni, jobb belátásra téríteni, addig a legkevésbé sem bántam. A manipuláció nem ilyen formájával volt problémám.

– Nem. Innentől kezdve csak bízok a józan ítélőképességedben, és a helyes értékrendedben.

– Fura egy háború kellős közepén morális értékekről beszélgetni – merengtem el, az olasz tekintetét keresve.

– Nem mi vagyunk a szemben álló felek. Hiszem, hogy te is pont ugyanolyan áldozat vagy, mint a húgom, az öcsém, vagy a te öcséd. Csak neked több beleszólásod van a dolgok alakulásába, mint Alénak. De meg merem kockáztatni azt is, hogy több mint nekem. – Ale időközben felállt az ágyról, és a bátyjához lépdelt, és átölelte a derekát. Max olyan óvón, mégis természetesen vonta ölelésébe a lányt, amilyet ritkán lát az ember.

– Megteszem, amit tudok. De Max. Nem ígérek semmit. Azt főleg nem, hogy ha úgy hozza a helyzet, nem én leszek az, aki keresztüllövi Damiano vagy Fabio koponyáját. – Nagy szavak voltak a számból, ezt jól tudtam. Kicsit talán hiteltelenek is, de komolyan gondoltam, annak ellenére is, hogy a fegyverek terén való jártasságom igencsak csekély volt.

Az olasz férfi nem mondott semmit, csak bólintott, de abban az egyetlen biccentésben benne volt minden. Minden olyan, amit nem mondhatott ki, pláne nem az ő fenségterületükön, de azzal a bólintással gyakorlatilag áldását adta arra, hogy kivégezzük a családjának a fennmaradó részét. Mert Max értékítélete is a helyén volt. Sőt, az volt csak igazán helyén, mert számára fontos volt ezt szem előtt tartani Ale miatt. És épp ezért, tudta azt, hogy ameddig Gregorio és Damiano élnek, addig sem a húgának, se neki nem lesz kiút. Utána se feltétlen, de ebbe talán inkább nem akart belegondolni, és egyszerre egy célt tartott csak szem előtt.

Megkedveltem Alét, és ezerszer többre tartottam őt és a bátyját, mint bárki mást a családjukból. Maxot talán tiszteltem, de abban egészen biztos voltam, hogy szövetségesre leltem. Olyan szövetségesre, aki ha arra kerülne sor, nem félne beleharapni a neki élelmet adó kézbe. És tudtam, hogy a jövőre nézve talán ez lehet az adu a kezemben, amivel megnyerhetem, megnyerhetjük majd a végső ütközetet.