10

Dieci

– Liberaci dal male –

Szabadíts meg a gonosztól

A karom sajgott, miközben sétáltam az aszfaltozott úton, el a Mastorianni villától. Még mindig nem sikerült teljesen feldolgoznom a történteket. Azt, hogy Max csak így, szó nélkül elengedett, és hogy lényegében az összes belső viszályukat felfedte előttem. Mármint, persze, naiv gondolat volt azt hinni, hogy ennyiben kimerült az összes családi problémájuk, de abban minden kétséget kizáróan biztos voltam, hogy ez adta az alapját. Az, ahogyan Damiano, Gregorio és Fabio kezelték Alessandrát; mintha nem is ember lett volna.

Ez a gondolat rémesen felháborított. Egyrészről azért, mert senki nem érdemli meg azt, hogy így bánjanak vele. Másrészt ez egy újabb ok volt, amivel tovább szíthattam magamban a Mastroiannik iránti gyűlöletemet, erősítve az elköteleződésem a bosszúhoz. Harmadrészt pedig valamilyen fura, elfuserált okból kifolyólag meg akartam menteni Alét. Az öcsémet nem sikerült, az egyik bátyám feladta, én pedig kizártnak tartottam, hogy ép ésszel megússzam. De a lányban láttam a lehetőséget, hogy kijusson ebből, hogy ténylegesen túlélje, túljusson rajta, és új életet kezdhessen, és… Annyi mindent veszített, hogy meg akartam adni neki a lehetőséget rá. Tizenhat évet elvettek az életéből azzal, hogy nem hagyták őt ténylegesen élni, és tudtam, hogy ezért – persze Damianoék elbaszottságán kívül –, részben az én családom is felelős volt. És úgy gondoltam, hogy ez talán egy kis feloldozást jelenthet majd a jövőre nézve.

A telefonomat Fabio franc se tudja, mikor, de elvette, így kénytelen voltam gyalogolni az első istenverte buszmegállóig, hogy megtudjam, legalább hozzávetőlegesen, hogy hol vagyok. Noha láthatóan az olasz szeretett a Mastroianni birtokon időzni, én sosem jártam itt előtte, azokban az időkben sem, mikor együtt voltam vele. Volt ugyanis egy lakása a belvárosban, és azon ritka alkalmakkor, mikor nem egy kávézóban, a sulinál, egy parkban, vagy egy bárban találkoztunk, oda mentünk.

Közel másfél óráig tartott, míg hazavergődtem, és a nappalinkban teljes riadókészültség fogadott. A vajszínű kanapénkon a takaróba bugyolált, szipogó Elli ücsörgött, akit a halk szavakat mormogó Dante próbált vigasztalni. Alex és Dimitrij pedig mindketten telefonáltak. Alex a szokásos feszült higgadtságával, ami külső szemmel, még úgy is, hogy ismertem a fiút, rémesen hátborzongatónak tűnt. A bátyám pedig szinte üvöltött, miközben hevesen gesztikulált, ami cseppet sem volt megnyugtatóbb Alex kísérteties eltökéltségénél. Soha nem tudtam biztosan eldönteni, hogy a papáék halála miatt a nyakába zúduló hirtelen felelősség miatt lett ennyire lobbanékony, vagy csak átragadt rá az olaszok temperamentuma. De abban egészen biztos voltam, hogy Szentpéterváron még nem ilyen volt.

Az ajtó csukódására mindannyian felém kapták a pillantásukat, és Alex volt az első, aki eszmélt. Szó nélkül szakította meg a hívást, a dohányzóasztalra dobta a telefonját, és néhány lépéssel előttem termett. Nem szólt egy szót sem, ahogy az ölelésébe vont, de a tüdejéből kiszakadó megkönnyebbült sóhajt talán a szoba másik felében is hallani lehetett. És bár a legutóbbi találkozásunkkor erősen élt bennem a gondolat, hogy nem bízok benne, most megnyugvásra lelve bújtam a menedéket adó mellkasához. Abban a pillanatban Alex ugyanaz volt, aki azelőtt, hogy láttam, fejbe lő valakit – a biztos pont, a megnyugtató horgony, akihez bármikor fordulhattam, még az eszeveszett bosszú közepén is.

Remegve léptem ki az ölelésből, hogy az idő közben mellénk érkező bátyám felé forduljak. Könnyektől nedves arccal pillantottam rá, ő pedig csak eldörmögött egy halk orosz káromkodást, és ő is megölelt. Nagyon ritka volt ez közöttünk, főleg mióta Milánóba költöztünk, pedig néha borzasztóan nagy szükségem lett volna rá. Sosem voltam jó az érzelmeim kimutatásában, és ezt mi sem példázta jobban a bátyámmal való borzalmas, folyton két véglet között egyensúlyozó kapcsolatomnál. De abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a maga elfuserált módján, de helyére kattant a világ.

– Mi a pokol történt? – kérdezett rá Alex, ahogy leültetett a kanapéra Elli mellé. Kaptam egy puha plédet, és egy bögre forró csokit is, szóval a komfortérzetem kezdett a helyére billenni, ennek ellenére nem akartam beszélni. Tartottam attól, hogy bármennyire is család és barátok között voltam, mégsem értenék meg a hirtelen támadt szimpátiámat a Gritti lány irányába. Úgy döntöttem hát, hogy őt egyelőre kihagyom a történetből, sőt, hovatovább, Maxot is, és csak annyi infót adok át, amennyi az említésük nélkül is lehetséges.

Elmeséltem tehát nagyvonalakban a sztorit addig, hogy odaértem Elliért, bár feltehetőleg ezt úgyis hallották már az olasz lánytól. Igyekeztem annyiszor megemlíteni, hogy Fabio egy elmebeteg idióta, amennyiszer csak lehetséges volt. Meséltem az autóútról, a szememre kötött kendőről, és arról, hogy fogalmam sincs, mi értelme volt neki, mert a Mastorianni birtok címe amúgy is nyilvános.

– Aztán bezárt egy szobába, amiben semmi nem volt egy matracon és komfortos kockás pléden kívül. Közben hallottam, hogy veszekedett valakivel – mondtam, egy pillanatnyi szünetet tartva. Nem feszültségfokozás céljából, csak hitelesen akartam alakítani, mert innentől terveztem eltérni a valóságtól. A bögrémbe kortyoltam, mintha csak az emlékeket igyekezném felidézni, ám Crusader nem bírta kivárni.

– És ki volt az? – kérdezte türelmetlenül a nyomozó. Ez egyszer kapóra jött a nyughatatlansága. Mielőtt válaszoltam volna, még lenyeltem a kortyot, és megingattam a fejemet.

– Nem tudom – feleltem. – A nevét nem hallottam – tettem hozzá. Rájöttem, hogy Maxet nem kerülhetem ki, mert rémesen hihetetlenül hatna, hogy Fabio magával vitt, majd elengedett. De nevesítenem nem volt szükséges, ugyanúgy, ahogy pontos leírást adnom se. Ködösíthettem, és ha valami, hát az igazság elmismásolása a céljaim érdekében nagyon ment.

– Egy magas fiú volt. Inkább férfi. Húsz vagy talán harminc éves? Nem… – apró szünetet tartottam, és a homlokomat ráncoltam, mintha az emlékeket próbálnám felidézni. – Nem emlékszem pontosan – ráztam a fejemet csalódottan. Tekintetemet lesütöttem, és kezemmel a takaró szegélyét kezdtem babrálni, mintha zavarban lennék. Alex aggódva ült mellém, és finoman, óvón átölelt, amitől hirtelen rémes bűntudat tört fel bennem, de nem hagyhattam eluralkodni. A legfontosabb az volt, hogy Alex elhiggye, amit mondok. Mert Crusader nem ismert annyira, hogy el tudja dönteni, mikor hazudok, Dimitrij pocsék volt az ilyenekben, Elli pedig kellően maga alatt volt ahhoz, nagyjából semmit ne fogjon fel abból, ami körülötte történik. Alex azonban tökéletes érzékkel szúrta ki mindig a legapróbb füllentéseimet is, így hibátlan alakítást kellett nyújtanom. De azt, hogy vigasztalni kezdett, már jó jelnek vettem.

– Ő engedte el? – kérdezte Crusader, pedig a parádés színjáték közepette róla már szinte egészen meg is feledkeztem. De nem zökkenhettem ki a szerepből, így hát zavartságot tettetve bólintottam egy aprót. – Hogy nézett ki? – érkezett a nyomozó újabb kérdése, ami egy kicsit váratlanul ért. Nem azért, mert ne tudtam volna felidézni, hogy pontosan hogyan is festett Max, épp ellenkezőleg. Nem számítottam arra, hogy Will ennyire hamar elfeledkezik az elvileg engem ért sokkról, és elkezd keresztkérdésekkel bombázni.

Pontosan tudtam, hogy mi a hazugság egyik legárulkodóbb jele. Az érzelmeim elrejtése nem ment sosem, egy dologban azonban mindig remekeltem – szinte tökéletes érzékkel voltam képes felismerni az orrom előtt heverő hazugságokat. Olvastam az apró jelekben, és tüzetesen tanulmányoztam mások apró hibáit, így válva szinte lebuktathatatlan hazudozóvá. Nem szerettem, sőt! Kifejezetten utáltam megvezetni embereket, főleg olyanokat, akik fontosak voltak számomra, de itt most mérlegelnem kellett – bemártom Maxot és Alét, anélkül, hogy tüzetesebben szemügyre venném a helyzetüket, és ezzel talán kimondom a halálos ítéletüket, csak úgy, mint az egész családjukét, vagy némi füllentés árán konkrétumokhoz jutok. És bármennyire fájt is, hogy a családomnak nem mondhattam meg az igazságot, tudtam, ez a helyes döntés, mert hittem az elveimben, ezek pedig nem engedték, hogy gyakorlatilag ismeretlenként, kívülállóként pálcát törjek mások feje felett. Nem, mert tudtam, hogy innen nézve az én fejem fölött is ketté lehetne törni egy komplett erdőt.

Tehát pontosan tudtam, hogy ha túlzó részletességgel kezdek bármiről is beszélni, ami ott történt, ha másnak nem is, Willnek le fog esni, hogy valami sántít a történetemben. Így az egyszerűségre, és a tényekre szorítkoztam. Rövid mondatokra, párszótagos szavakra, és valami megjátszott, hirtelen felismerésre.

– Mint egy átlagos huszonéves. Egy átlagos, huszonéves, olasz férfi. Tudja, barna haj, borosta... – ízlelgettem a szavakat, és bágyadtságot játszottam, közben az agyam olyan éles volt, mint talán még soha. Tudtam, hogy nonszensz, hogy azok előtt játszom meg magamat, akikkel egy oldalon állok, de tisztában voltam vele, hogy a többségük nem értené meg. Alex talán, de Will és Dimitrij biztosan nem, márpedig zömmel nekik volt döntő szavuk mindenben, így hát konkrétumok nélkül nem állhattam eléjük. És ezek egyébként sem voltak tényleges hazugságok, csak az igazság részbeni elhallgatása. Legalábbis ezzel próbáltam nyugtatni magamat.

– Remélem, tisztában van vele, hogy gyakorlatilag minden második milánói férfira ráillik ez a leírás – jegyezte meg Crusader nem enyhe éllel a hangjában, mire Alex mellettem felhorkantott. – Akár a maga barátjára is illene – biccentett a mellettem ülő fiú felé.

– Ha pontos és részletes személyleírást vár, akkor rossz ajtón kopogtat – jelentettem ki. – Nem anyajegyeket meg különleges sebhelyeket keresgéltem. Én csak... – elakasztottam a hangomat. – Csak örültem, hogy végre eljöhetek – tettem hozzá csendesen, miközben egy kicsit közelebb csúsztam Alexhez. Aljas húzás volt, ezt pontosan tudtam, mert látványosan visszaéltem azzal, hogy elvileg sokkos állapotban vagyok, de ez volt a szükséges rossz.

– Tehát továbbra sem vagyunk beljebb – sóhajtott Crusader beletörődően. Úgy tűnt, egyelőre feladta és elfogadta, hogy ennél több infóval nem tudok szolgálni. Pedig tudtam volna, és emiatt veszettül mardosott belülről a bűntudat.

Olyannyira, hogy aludni sem hagyott. Az ezt követő két éjszakán csak hánykolódtam az ágyamban, miközben az agyam maximális fordulatszámon pörgött, és a füllentésem súlya belülről nehezedett a mellkasomra, azt az érzést keltve, hogy bármelyik pillanatban szétfeszítheti. A harmadik alvás nélkül töltött nap után döntöttem úgy, hogy beszélni fogok valakivel, és mivel a lehetőségeim igencsak szűkösek voltak, Alexre esett a választásom.

Nem azért, mert újra bíztam volna benne; erről szó sem volt. A korábban rendíthetetlennek hitt bizalmam olyannyira megingott benne, hogy nem voltam biztos, visszatér-e valaha. De Alex mindig is megértette a gondolkodásomat, és ha nem is feltétlen értett egyet velem, próbálta az én szemszögemből nézni a dolgokat. És bár azok után, amiket láttam, ebben cseppet kételkedtem, de azért továbbra is reméltem, hogy ő sem szeretne ártatlan áldozatokat. Így hát üzentem neki, hogy iskola után vegyen fel, mert van valami, amiről beszélnünk kell. Beleegyezett a dologba, és mikor az utolsó órám után kiléptem a gimnázium kapuján, ő már a kocsija oldalának dőlve várt rám. A fekete szövetkabáttól, a figyelő, barna tekintetétől, a testtartásától és az arcán ülő halvány mosolytól egy pillanatra ismét úgy éreztem magamat, mint régen, de gyorsan a helyére kattant minden a fejemben. A kabát alatt nyugvó fegyver, a mosoly mögött megbújó hazugságok, és a látszatlazaságba vegyülő, már-már Crusadert idéző, karót nyelt merevség.

Megráztam a fejemet, mert nem azért kértem találkozót Alextől, hogy őt elemezzem, hanem hogy segítsen valami kézzel fogható bizonyítékot találni arra, hogy Ale, és talán Max is megéri a fáradtságot, hogy kihagyjuk őket az egészből.

– Amikor arról a napról beszéltem, mikor Fabio magával vitt – kezdtem bele, mikor már egy az iskolától nem túl távoli, de aránylag kieső helyen lévő kávézóban ültünk. Még régebben találtuk, mikor Alex matekból korrepetált, és egyedül az itteni fánkkal és mangós turmixszal tudott rávenni a feladatok megoldására. Megmosolyogtatott az emlék, mert az egész úgy tűnt, mintha egy élet eltelt volna azóta, holott alig néhány hónapja történt, hogy utoljára matekpéldák felett görnyedve ücsörögtünk egy eldugott sarokban. Ha egészen őszinte akartam lenni, akkor be kellett lássam, hogy piszkosul hiányoztak azok az idők, még akkor is, ha a turmixot – az éberségem megőrizendő – kávéra cseréltem.

– Igen? – kérdezett bele Alex, aki bár továbbra is türelmesen ült velem szemben, de a hangsúlyából hallatszott, hogy talán túl hosszú szünetet tartottam a mondandómban.

– Azt mondtam, nem találkoztam senkivel, Fabión meg azon a másikon kívül. Már ez önmagában nem volt igaz, ahogyan az sem, hogy nem tudom ki volt a másik. Massimiliano Gritti.

– Miért nem mondtad? – kérdezte Alex nyugodt hangon, de látszólag összezavarodva. Megértettem, a helyében én sem tudtam volna összerakni, mi üthetett belém.

– Itt jön képben, hogy kivel találkoztam még. – Kortyoltam egyet a kihozott kávémból, aztán folytattam: – Max bemutatott valakinek. Talán azért, hogy manipuláljon, de én hiszek abban, hogy tényleg mindennél fontosabb neki a húga. – Alex szeme összeszűkült, ahogy meghallotta, hogy már becenéven emlegettem. A legkevésbé sem tetszett neki a gondolat, hogy ennyire nagy haverok lettünk, de úgy gondoltam, Max lehet az adu ászunk, és erről muszáj volt őt is meggyőznöm.

– A másik, aki túlélte Parmát? – kérdezte, mire bólintottam.

– Alessandra. Tizenhat éves, pokoli tehetségesen rajzol, és szerintem Parma óta nem találkozott senkivel, aki nem a családjához tartozik. – Alex szemmel láthatóan meghökkent. Az eddig a kezében tartott eszpresszót az asztalra helyezte, és barna szemével komolyan rám fókuszált.

– Hogy érted, hogy nem találkozott senkivel?

– Gyakorlatilag a szobájában éli az életét, és Max az egyetlen, aki kedvesen fordul felé, és aki próbál tenni az ellen, hogy a húga olyan műveletlen maradjon, amilyennek Damiano akarja. Apropó Mastroianni akarata… Ale nagykorúságával hozzá akarja adni Fabióhoz. – Hagytam neki időt, hogy emésztgesse, hogy elképzelje, és láttam rajta a teljes elborzadást, a megrökönyödött elképedést. Pont ezt akartam elérni. – Annak a lánynak az a hely felér egy földi pokollal, és meggyőződésem, hogy a bátyjának is.

– Rina… Ne hagyd, hogy egyetlen sötét történet elfogulttá tegyen – kezdte Alex, ahogyan óvatosan rám pillantott.

– Nehogy azt gondold, hogy mentegetni próbálom őket! – kezdtem kicsit megemelve a hangom, de hamar rájöttem, hogy hol is vagyunk, így visszahalkítottam. – De Max azon megy keresztül, amin én. Gyerekkorában lemészárolták a családját, akárcsak az enyémet, és nem maradt senkije, csak a húga. Nem tudtam megmenteni Viktort, és tudom milyen pokoli fájdalom elveszíteni egy kistestvért. Olyan, amit senkinek sem kívánok.

– Dimitrij pont ugyanebben a helyzetben van – jegyezte meg Alex, mintegy mellékesen, mire keményen bólintottam.

– Tudom. Pont ezért vagyok hajlandó szemet hunyni lényegében bármi fölött, amit a bátyám tett, tesz, vagy tenni akar. – Láttam Alexen, hogy nem győztem meg. Kétségei voltak, méghozzá akkorák, amik felett nem tudott átsiklani, úgyhogy kénytelen voltam taktikát váltani. – Nézd, amikor Maxszal beszéltem – kezdtem bele, de megráztam a fejem. – Nem, nem is akkor. Mikor szembesültem Ale helyzetével, és aztán Max szerepével az egészben elgondolkoztam, és egy valamire rájöttem. Megértettem és elfogadtam azt, hogy talán tényleg nem lehetünk mindig százszázalékosan urai egy-egy szituációnak. Felfogtam, hogy megesik, hogy nincs jó meg rossz döntés, csak rossz és még rosszabb, és hajlandó vagyok elfogadni a gondolatát annak, hogy néha nincs választási lehetőség.

Szünetet tartottam a mondandómban, és Alexre emeltem a tekintetemet. Tudta ő is, hogy ez fordulópont lehet, mert ez alapvető változás volt a filozófiámban. De egyrészről, a régi elveket el kellett engednem, bármennyire fájt is az elválás; azokkal nem nyerhettünk. Másrészt pedig ez egy lépés volt felé is, hiszen pont azt mondtam ki, amit korábban elképzelhetetlennek tartottam. Mindeddig hittem a döntések erejében, hovatovább, csak abban hittem, és ezt elengedni olyan volt, mint hirtelen jeges vízbe zuhanni; kétségbeejtően sokkoló és ijesztően ismeretlen.

– És ez a megvilágosodás a te esetedre is vonatkozik – tettem hozzá a tekintetét keresve. – Nézd, Alex, szükségem van rád, talán jobban, mint valaha. Elfogadtam azt, amit csinálsz, mert bíznom kell abban, hogy mindez nem változtat azon, aki voltál. És bíznom kell benned is, de ehhez az kell, hogy te is bízz bennem. És… bármennyire fáj is beismerni, de te is tudod, hogy belső ember nélkül nem nyerhetünk. És nem a rendőrség beépült piti drogfutárjai kellenek, hanem valaki a családból, és az a valaki nem lehet más, csak Max.

– Ténylegesen szövetséget akarsz vele kötni? Tudod te mennyire kockázatos ez? – Borzasztóan értékeltem azt, hogy Alex, mint oly sokszor eddig, most is az irántam érzett aggodalmát helyezte előtérbe, csak éppen nem számított. Én nem aggódtam saját magam miatt, mert pontosan tudtam, hogy nagyjából ugyanannyi az esélye annak, hogy túlélem, mint annak, hogy nem.

– Ha azt vesszük, talán már meg is kötöttem. Ki nem mondtuk ugyan, de a lényege mindenképp az, hogy segít nekünk, félre néz, ha cserébe mi is félrenézünk, és elengedjük őket.

– Legyen – bólintott végül nehézkesen. Sütött róla, hogy legkevésbé se ért velem egyet, de a kedvemért hajlandó volt beleegyezni. – De egyetlen feltétellel – tette hozzá szigorúan, tekintetével szinte lyukat égetve az arcomba.

– Mi lenne az? – kérdeztem csöndesen.

– Mindenről tudni akarok. Nincs titok, nincs jóindulatú félrevezetés. A legapróbb félmondatról és vállrándulásról is tudnom kell. – Szavai nyomán óvatosan elmosolyodtam, mert kezdett egészen úgy hangzani, mint Crusader.

– Tudod, annak ellenére, hogy ki nem állhatjátok egymást, hasonlítotok Willel. Ez a kis beszéded is majdnem olyan volt, mintha ő mondta volna. De rendben van, ígérem, hogy beszámolok mindenről. – A kezem nyújtottam felé, amivel hát megkötöttük a szövetségünk első felét, már mindössze a második volt csak hátra. Dante hathatós segítségével pedig ezt is sikerült elintézni. Bár igyekeztem az olasz fiút olyan távol tartani mindentől, amennyire csak lehetett, szükségem volt a segítségére, és az informatikai tudására ahhoz, hogy egy olyan SMS-t küldjünk Maxnak, amit elolvas, de csak ő olvas el. Dan tudta, kinek küldjük, és azt is, hogy mit küldünk, mégsem tett fel egyetlen árva kérdést sem, amiért rettenetesen hálás voltam neki.

Az üzenetben megírtam egy helyet és egy időpontot – a Sant’Eufemia bazilikát, a vasárnap reggeli mise idejére. Tudatos volt a helyszíválasztás; egyrészről azt akartam, tudja, békések a szándékaim, számára legalábbis mindenképp, másrészt tisztában voltam azzal, hogy van annyira fontos a vallás számukra, hogy sértetlenül ki és besétáljak egy templomba.

Ha volt bármi, amit alaposan megtanultam az olaszokról, hogy legyenek némelyek bármennyire is rossz emberek, a vallás és a család mindennél fontosabb számukra. Sérthetetlen és szentségteleníthetetlen, és minden felett álló. És mikor Milánóba költöztünk rémesen furcsa volt ez a mentalitás, ez a mély vallásosság, ami már az egészen kicsi gyerekek életének is a része volt. Itt gyakorlatilag mindenki templomba járt, ahogyan az egy hithű katolikustól elvárható volt, és kicsit mindenki furcsállotta, hogy a mi családunk nem. De más országból, más kultúrából érkeztünk. Nálunk – nagyapa legnagyobb bánatára – már nem volt annyira szigorúan véve a vallás, mint itt, és a szüleim halála egyébként is sokat csorbított az isteni gondviselésbe vetett hitemen, amit végül Viktor kivégzése tört végérvényesen szilánkosra.

Néma csendben, utolsónak osontam be a templomba, és a padsorok pár pillanatig tartó fürkészése után a legutolsó sorban foglaltam helyet. Nem volt tömeg, az első padok voltak csak tömve, hátrébb már csak néhányan lézengtek, a templom hátsó részében pedig egyedül én ültem. Maxot azonban még sehol sem láttam, és ez kezdett aggasztani. Nem első sorban azért, mert ez a szövetség meghiúsulását jelentette volna, sokkalta inkább azért, mert belém költözött az ideg. Képtelen voltam kiverni a gondolatot a fejemből, hogy esetleg félreismertem az olaszt, és egy ordasnagy csapdába gyalogoltam. Persze, Alex kinn várakozott a kocsijában a tér túloldalán; figyelve, hogy ki jön be, de tudtam, hogy ha a Mastoriannik akarnák, anélkül tudnának lelőni, hogy azt bárki észrevenné.

Már néhány perce elkezdődött a mise, és éppen a falakra mázolt díszes freskókat tanulmányoztam, amikor nyílt az ajtó és egy hideg fuvallat kíséretében Max sietve belépett a templomba. Gyorsan körbepillantott, és helyet foglalt mellettem.

– Miért hívtál ide? – kérdezte fojtott hangon. Kezét összekulcsolta az ölében, és tekintetét a templom elejében álló papra függesztette.

– Mert beszélnem kellett veled. Valami semleges területen, ahol avatatlan fülek nem hallanak, és ahova nem gyanús, ha elmész. – Érdeklődve fordult felém, egy pár pillanat erejéig végigfuttatta rajtam barna pillantását, aztán visszafordította a fejét előre.

– Hallgatlak – szólt röviden, amiből arra következtettem, hogy lehetőleg kertelés nélkül akarja hallani a mondanivalóm, úgyhogy belekezdtem.

– Nagyon remélem, hogy nem értettelek félre néhány napja. Feltett szándékom véget vetni a családod uralmának, de ez nem megy belső ember nélkül. Amit meséltél a húgodról, meg amiket ő mondott, az nekem éppen elég ahhoz, hogy elhiggyem, a körülmények áldozatai vagytok mindketten. – Itt megálltam egy pillanatra, Max pedig ismét felém fordult.

– Tehát a lényeg? – kérdezte, noha volt egy olyan érzésem, hogy pontosan tudta, mire akarok kilukadni.

– Szövetséget ajánlok. Te infókkal segítesz Damianóról, Gregorióról és Fabióról, cserébe te és Ale kimaradtok mindenből – feleltem komolyan, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust.

– Mi a garancia? – kérdezett vissza gyanakodva. – Mi a garancia arra, hogy ez itt – mutatott körbe a neoromán bazilikában – nem egy csapda?

– Garancia nincs. De nekem is pont ugyanannyira kockázatos ezt a játékot játszani, mint neked. – Belenyúltam a zsebembe, és egy régiszériás kártyás mobilt vettem elő belőle. – Tessék. Benne van a számom, és rajtunk kívül senki nem tud a létezéséről – mondtam, ahogyan az olasz kezébe nyomtam a készüléket.

– Nem tudom, mit vársz tőlem – rázta meg a fejét, de azért a fekete szövetkabát zsebébe süllyesztette a telefont.

– Bármit, amit felhasználhatunk ellenük. Vagy nekem az is elég, ha elmondod, mikor és hol vannak együtt, a legvédtelenebbül – tettem még hozzá, mire elszakította a tekintetét a kék-arany mennyezettől, és ismét rám pillantott. Pontosan tudta, mit takar ez a mondat, ahogyan azt is, hogy gyakorlatilag ez volt az egész találkozónk lényege. Nem infókat akartam, és nem megbuktatni őket. Kivégezni akartam őket, és ezzel Max is tisztában volt, de az én számból akarta hallani. Hajlottam arra, hogy azt gondoljam, ez volt számára a biztosíték, a tényleges kilépő. Mert ő tudta a legjobban, hogy ameddig a családja él, nem lesz békességük a húgával.

Nem felelt semmit, csak kezet nyújtott, én pedig nem késlekedtem elfogadni azt. Némán megráztam a jobbját, és közben figyelmes lettem arra, hol is tart az istentisztelet. A Miatyánkot mondták épp az összegyűltek, ami gyakorlatilag az első dolog volt, amit megtanultattak velem meg a testvéreimmel a milánói iskolában.

– E non ci indurre in tentazione, ma liberaci dal male. Amen[1]. – Az utolsó sorokat együtt mormogtam a misére érkezettekkel, és legnagyobb meglepetésemre Maxszal is. Némi döbbenettel pillantottam rá, és ekkor találkozott a tekintetünk. Azt hiszem, ez volt a szövetségünk tényleges megpecsételése. Hogy bár imába foglaltuk a gonosztól való megszabadulásunk vágyát, ugyanakkor készek voltunk megtenni bármit annak érdekében, hogy ez ténylegesen megtörténjen. Feladni elveket, vagy Max esetében elárulni azt, ami az olasz értékrend szerint a legfontosabb egy ember életében – a családot.

---

[1] És ne vigy minket kísértésbe; de szabadíts meg a gonosztól! Ámen. 

Sziasztok!

Bár sokkal-sokkal régebbre ígértem a részt, mostanra sikerült vele elkészülni, aminek hát, több oka is van, de leginkább az, és tudom, hogy ez egy nagyon hülye oknak tűnik, de egyébként nem az - jó, amúgy lehet, hogy az -, de én a Bosszút nem szeretem kierőszakolni magamból, mert olyankor nem szeretem a történetet, márpedig ki nem állhatom, ha nem szeretem a történetet. De most itt az új fejezet, és őszintén remélem, hogy nem kell majd ilyen rettenetesen sokat várni a következőre. Remélem igaz az, hogy amit az év első napján, napjain csinálsz, azt fogod egész évben, mert akkor ez azt jelenti, hogy egész évben el lesztek látva Bosszú részekkel - már ameddig még ez az 5+1 rész kitart. Igazság szerint ennyit akartam, illetve kicsit megkésve is nagyon boldog karácsonyt, és sikerekben gazdag boldog új évet kívánni minden olvasómnak!

Puszi, D.