06

Sei

– Occhio per occhio –

Szemet szemért

Fáradtan és megtörve estem be a kísértetiesen néma, üres házba. Össze voltam zavarodva, zúgott a fejem, és hirtelen az egész eddigi életem bizonytalanná vált. Alexre vakon, kérdések nélkül bíztam volna rá magamat és bárkit, akit szeretek, és egészen eddig a napig úgy hittem, hogy ő az egyetlen olyan ember az életemben, aki képtelen lenne arra, hogy hazudjon nekem. Mégis, jól láthatóan egy ordítóan nagy hazugságot épített maga köré, és tökéletes kényelembe helyezte magát a titkai között.

A fejemet megrázva sétáltam be a nappaliba, amitől a fájdalom végighasított az egész testemen. Sóhajtva rogytam le a kanapéra, annak az egy dolognak a biztos tudatában, hogy nem akarok Alexszel beszélni, és a legkevésbé sem vagyok kíváncsi a magyarázkodására. Őrülten dühös voltam rá, de túl a haragon, belül, a lelkem mélyén féltem. Rettegtem attól, hogy ez a hazugság felborít és megcáfol mindent, amit eddig a fiúról gondoltam. Hogyha megtudom Alex indokait, képtelen leszek rá ugyanúgy nézni; hogy akkor a ködbe vész az az ember, akit ismertem és szerettem.

Olyan ingatag volt minden, ingatag voltam én magam is, és ezen nem segített az sem, hogy a fájdalomtól lüktetett az arcom, ahol az olasz ipse megütött a puskatussal. A csuklómat már most sötét zúzódások ékesítették, a férfi szorításai nyomán, és az egész világ mocskát éreztem magamon. Égető szükségét éreztem egy forró fürdőnek, de tudtam, akkor egyedül maradnék a gondolataimmal, és abban a pillanatban bármi mást szívesebben csináltam volna a gondolkodásnál.

– Borzalmasan néz ki – hallottam meg Crusader mély, karcos hangját keresztülcikázni a nappalin. Meglepetten kaptam oda a pillantásom, mert már egészen meg is feledkeztem a jelenlétéről. Ahogy tekintetem végigfutattam rajta, megakadtam a vállánál vöröslő kabátjánál, amitől ráncba szaladt a homlokom.

05

Cinque

– Venni, vidi, vinsi –

Jöttem, láttam, győztem

A kezdet kezdetén magam sem gondoltam volna, hogy egy hónappal az öcsém halála után derűsen nevetek majd egy milánói kávézóban, Matteo Palazzolo társaságában. Szó sem volt arról, hogy a sebek begyógyultak volna, épp oly mélyek és égetőek voltak, mint mikor végignéztem Viktor megölését. Annyi történt csupán, hogy a fájdalmat tudatosan kizártam, vagyis inkább elnapoltam, és a gyász helyett más, pillanatnyilag fontosabb dolgokra koncentráltam. Azon a meglepően napos, február végi délutánon éppen arra, hogy mégis mi a büdös franc oka lehet annak, hogy több mint másfél hete nem hallottunk a kedvenc olasz maffiózóink felől.

Látszólagosan csend volt tehát, de én szilárdan hittem benne, hogy ez amolyan vihar előtti csend csupán. Az a fajta, amikor az ember maga is szinte teljesen elhiszi azt, hogy a napsütés valós, és hogy azok a felhők ott a távolban csupán ártalmatlan bárányfelhők. Aztán amikor mégis beüt a krach, az váratlanul éri, mint a villámcsapás a derült égből. Pedig a jelek ott voltak, csak nem vette a fáradtságot, hogy olvasson bennük.

A viszonylagos és időleges béke ellenére azért abban egyetértett a bátyám, Alex és Crusader, hogy továbbra sem szerencsés egyedül mászkálnom, és valahol, a sértődöttség álarca mögött, hajlottam egyetérteni velük. Azt nem értettem csupán, hogy ők, Dimitrij és Alex, miért nem szorulnak teljes körű felügyeletre, de sokáig nem firtattam. Mint ahogy abba is viszonylag hamar beletörődtem, hogy Matteo lett az állandó kísérőm mindenhova, és mint olyan, gyakorlatilag az egyetlen megmaradt barátom is. Sziklaszilárdan felállítottam ugyanis magamban azt az elvet, hogy történjen bármi, Ellit és Dantét a szükségesnél jobban nem keverem bele, ehhez viszont az kellett, hogy az iskolán kívül egyáltalán ne találkozzak velük, bármennyire sajgott is a szívem.

04

Quattro

– La fortuna aiuta gli audaci –

Bátraké a szerencse

Az este jó hangulatban telt, de Dan és Elli minden próbálkozása ellenére sem voltam maradéktalanul felszabadult. Valahányszor a tekintetem a pultnál üldögélő Matteo felé vándorolt, belém nyilallt a felismerés, hogy ez – a mulatozás, önfeledtség, szórakozás – már nem az én világom. Ráadásul nem bírtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy azzal, hogy a barátaimmal mutatkozok, újabb támadási felületet mutatok magamból. Olyan emberek sorozatát, akik fontosak, és akiken keresztül így sebezhető vagyok. Veszélybe sodortam őket, és ez hatalmas önzőség volt tőlem, de szükségem volt a barátaim közelségére.

Mérhetetlenül hálás voltam nekik azért, mert a történtek ellenére sem tekintettek rám úgy, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatnék, és ugyanúgy ment az adok-kapok, és a piszkálódás, ahogy mindig. A velük való barátságom alapja volt ez, enélkül elképzelni sem tudtam volna a kapcsolatunkat. Éppen Elli „szánalmas matektudásomra” tett beszólásán látszat-duzzogtam, amikor egy fülig érő szájú, barna hajú, hátracsapott baseball sapkás srác levágódott az asztalunknál magányosan álldogáló, üres székre – Castor volt az, Andrej legjobb barátja. Kíváncsian tekintettem a háta mögé, a bátyámat keresve, ám sehol nem láttam a szőke hajkoronáját.

– A bátyám hol hagytad? – kérdeztem összevont szemöldökkel, miután két puszival köszöntöttem a Super Troupert dudorászó, mindig vidám fiút. Kérdésem hallván arca elkomorult, és még a méltán híres ABBA dalt is abbahagyta.

03

Tre

– Il fine giustifica i mezzi –

A cél szentesíti az eszközt

Fondorlatos tervet eszeltem ki. Rendben, aláírom, fondorlatos éppenséggel nem volt, és igazából tervnek sem lehetett volna nevezni, de elhatározásnak megfelelt. Sereget akartam toborozni magam mögé, ennek első lépését pedig abban láttam, hogy a bátyámat a saját oldalamra állítom. Dimitrij nem volt nagy, befolyásos ember, legalábbis Olaszországot érintően nem. A Dolohov család ügyeibe ugyanakkor volt beleszólása, és adtak a véleményére a család nagy hazában maradt tagjai is.

Halvány sejtéseim voltak csak azt illetően, hogy egészen pontosan kivel állunk szemben, és ezeket is zömmel mendemondákra, és a Fabio mellett szerzett tapasztalataimra alapoztam. Abban ugyanakkor biztos voltam, hogy egy pár harcias Dolohovval az oldalamon lényegesen könnyebb küzdelemre számíthatok. Szükségem volt rájuk, de főleg Dimitrijre, a támogatására, és arra, hogy mellém álljon. Hogy ő is annyira bosszút akarjon állni rajtuk, mint én.

Nem tudtam, miért találtak meg minket, és azt sem tudtam, Fabio mit akart ma délután. De kezdtem kapizsgálni, hogy egy istenverte háború kellős közepébe csöppentem, és ehhez mérten akartam tovább játszani. Nem hittem a könyörületességben, a megbocsátásban. Akkor nem, ha a családom bántották, hiszen már Hammurapi is kihirdette annak idején, hogy szemet szemért, fogat fogért. Nem hittem az isteni gondviselésben sem, mert ha létezett volna, akkor Viktor még mindig élt volna, és az egész problémát csírájában el lehetett volna fojtani.

– Gyimka, beszélnünk kell! – rontottam be a bátyám dolgozószobájába, ahogy hazaértem. Végigmértem az asztala mögött ülő testvéremet, és meg kellett állapítanom, hogy azért őt is megviselte az öcsénk elvesztése. Bár továbbra is jó kiállású volt, a sötétkék pulóver kissé lógott rajta, mintha nem az övé lett volna, szőke haja nem volt pedánsan beállítva, kék szemében pedig sátrat ütött valamiféle átokverte szomorúság. Mind gyászoltunk, csak mind másképp dolgoztunk fel a veszteségünket. Meg akartam érteni Dimitrijt, de azt akartam, ő is értsen meg engem. Segíteni akartam neki, közben a segítségét kérve. Szentül hittem, hogy a legjobb út a céljaim eléréséhez a puritán őszinteség, és az, ha nyílt kártyákkal játszok.