Nove
– Le due
facce della medaglia –
Az érme két oldala
Fabio kendője, csak akkor került le
a szememről, mikor már zárt térben voltunk, egészen pontosan egy párfokos
lépcsővel feljebb, a bejárati ajtón belül, egy jobbra fordulás után egy hosszú
lépcsővel feljebb, majd itt egy bal kanyar utáni hosszú séta eredményeképp egy
szobában.
Az olasz gyakorlatilag szóra sem
méltatott, csak belökött az ajtón, majd kilépett és becsapta maga mögött.
Hallottam, hogy kattant a zár, és hogy egyre halkuló, tompa léptekkel elindult
a folyosón. Csönd ereszkedett a szobára, és a hirtelen beálló némaságban
rettentően egyedül éreztem magamat, és féltem. Tovaszállt a dühöm, vagy csak
elnyomta a pánik, mindenesetre remegés lett úrrá a testemen.
Nem tudtam, mi vár rám, nem tudtam,
hogy hogyan fogok kimászni ebből. Sokszor előfordult, hogy kisebb-nagyobb bajba
keveredtem, de mindig olyan keretek között maradtam, amikből kiláttam. De itt,
itt nem láttam semmit, a piszkosszürke falakon kívül, csak azt éreztem, hogy
egyre szorul a hurok a nyakam körül. Hirtelen égetően szúrni kezdett a
mellkasom, és elszorult a torkom. Nem kaptam levegőt, mert eszembe jutott, hogy
talán soha többet nem látom majd a bátyámat, Alexet, vagy bárki mást, aki
valaha is fontos volt.
